A „zsebszentistvánok” kora – Jakab, a nemzet pártján – Szabó Gergő jegyzete

Vannak olyan emberek, akik nem rendelkeznek semmilyen szégyenérzettel, akik a gödör mélyén is hamis valósággal ámítják magukat, sőt, vannak olyanok is, akik hihetetlen „szerénységről” téve tanúbizonyságot, Szent Istvánnak képzelik magukat. Volt ilyen korábban is a magyar történelem folyamán, ezek az emberek a süllyesztőben végezték.

Sikeres politikusként, államférfiként sem gondolhatná ezt komolyan senki sem, maga a hasonlítás is sértő és abszurd, de amikor Jakab Péter viselkedik így, az egyszerre szánalmas, gyomorforgató, vicces és felháborító. A Jobbik levitézlett, volt elnöke és szétverője ugyanis egyik közösségi oldalán bejelentette, hogy mozgalmat alapított, mellékesen hozzátette, hogy szükség lenne egy új Szent Istvánra, aki rendet tesz a hazában, és ha már belecsapott az új kalandba, miért ne lehetne ő a magyar megváltó?

A krumplikirály, a hergelés és a primitív hazugságok nagymestere tehát Szent Istvánnak képzeli magát, szinte meg sem lepődünk. Az persze nem zavarja, hogy még az egymással hadakozó, egyre zsugorodó, neonácikkal és nyerészkedő félnótásokkal teletűzdelt, 5 százalék alá süllyedő Jobbikból is kiebrudalták mamuszos oldalbordájával együtt. Jakab arcán a bőr vastagsága olyan mértéket és méreteket öltött, hogy egy ilyen apróság meg sem karcolja azt.

Egy ilyen, szakadékba torkolló politikai pályafutás utolsó rúgásainál az embernek érdemes lenne valódi mérleget vonni a Szálasi-féle grandiózusnak gondolt, ám elmebeteg víziók helyett. Jakab is magába nézhetne, bevallhatná a temérdek hibát, becstelenségeket, azt, hogy egy nemzeti oldalon lévő pártot önös és primitív érdekből Gyurcsány karmaiba lökött csatlósként – legalább önmagával szemben lehetne őszinte – és minimális tartást, tisztességet előszedve integethetne egyet, majd eltűnhetne a politikából.

Mondjuk, első körben elmehetne haza és bocsánatot kérhetne a feleségétől és a gyermekeitől, akiket a mamuszos párttitkár elvtársnőre cserélt, miközben családról és tisztességről papolt, és velük pózolt, valamint rendezhetné lakásügyeit, sőt, akár egy jó szakmát is tanulhatna. De nem.

Jakab eljutott a mélység oly bűzölgő bugyraiba, ahol a ködön keresztül a tükörből nem egy országrontó félnótás, egy hőbörgő, súlytalan bunkó néz vissza rá, hanem Szent István. Igen, államalapító királyunk, akihez eddig nem sokan voltak elég bátrak saját magukat hasonlítani. Vagy akik megtették, szélsőséges elmebetegek voltak, hagymázas víziók bajnokai. Mint Jakab Péter.

Nagyobb különbség talán nem is lehetne két ember között, mint amikor a krumplikirályra nézünk és felidézzük Szent István emlékét, az államalapító király által elért eredményeket. A hasonlítás méltatlan, fölösleges, számunkra pedig látható, hogy Jakab számára innen már nincs visszaút. A Rákosik, Szálasik útját járja, ám az ő kezében szerencsére nincs hatalom, hiszen az ilyen zsebmegváltók, mint Jakab, csak tajték a felszínen és úgy is porladnak szét, mint a tenger habjai.

Szent Istvánra a magyar emberek büszkék, tudják, hogy milyen rettenetesen nehéz helyzetben hozott meg irgalmatlanul nehéz döntéseket, tette le az alapköveit ezeregyszáz éves államiságunknak. És ilyenkor jövünk rá, hogy még legyinteni is elfelejtünk akkor, amikor Jakab Péter nevét halljuk. Mert ő valóban csak tajték a víz felszínén. Már nem is látjuk.

                                                                                         Szabó Gergő,
                                                                          a Pestisracok.hu főszerkesztő-helyettese