Immáron több mint tíz éve vallhatja magát budaörsi polgárnak az egykori sokszoros válogatott labdarúgó, Puskás Lajos. Hétszeres A-, 14-szeres B- válogatott, 249 NB I-es meccsen 152 gól, majd több mint 12 éven át tartó edzőpályafutás többek között a DVSC-nél, a Vasasnál és Görögországban. A számok tehát egy pazar pályafutásról mesélnek. Ám, a foci nyelvén szólva árnyékra vetődnénk, ha pusztán a labdarúgásban elért eredményeit írnánk a neve mellé, hiszen Puskás Lajos a civil életben is válogatott-szintű produkciót nyújtott. Az edzői végzettsége mellett jogász diplomája is van, de elvégezte a vendéglátóipari főiskolát is. Emellett szívesen foglalkozik a történelemmel, mostanában pedig a dogmatikába ásta bele magát.
-Puskás – gyanítom, nem én vagyok az első, aki ezt szóba hozza, de adja magát a kérdés. Ezzel a névvel nem lehetett egyszerű focistának lenni a hatvanas években. Jól gondolom?
Igen, ez valóban sokszor felmerülő kérdés volt a pályafutásom során, de megmondom őszintén semmit sem befolyásolt, se pozitív, se negatív irányban. Magával az érintettel is tulajdonképpen csak egyszer beszéltem, igaz az egy emlékezetes történet. A B-válogatottal Párizsban vendégszerepeltünk. Már az öltözőben voltunk, amikor komoly tumultus alakult ki a folyosón. Érezhető volt, hogy valami nagy ember érkezik. Így is volt, egyszer csak belépett az öltözőbe maga Puskás Ferenc és a maga megszokott modorában csak annyit kérdezett: „na, merre van az a Puskás-gyerek?”. Én illendően bemutatkoztam neki, majd néhány szóban tisztáztuk, hogy „ki fia-borja vagyok” és hogy egyáltalán nem vagyunk rokonok. Ezt követően ő sok sikert kívánt nekem, majd rohant is vissza Madridba. Mint kiderült, csak azért ugrott át a francia fővárosba, hogy tisztázza velem, rokonok vagyunk-e.
-Ha nem a név, akkor mi irányította a focista pályára?
Erre rendkívül egyértelmű a válaszom, a foci imádata. Hajdú-Bihar megyében, Tetétlenben születtem, a szüleim imádták a sportot, főleg az édesanyám volt hatalmas focirajongó. Azt nem mondanám, hogy könnyű gyerekkorom volt. Édesapám pap volt, ráadásul az 1956-os forradalom alatti tevékenysége miatt Kistarcsára internálták, így nagy szegénységben éltünk. Az alap volt, hogy kitűnő tanuló vagyok, ennek főként akkor lett kiemelkedő fontossága, amikor középiskolásként Debrecenbe kerültem. A református kollégiumba nem mehettem, így a család egyik ismerőse, a korábbi válogatott röplabdázó, Polgár Sándor segített abban, hogy bejussak oda, ahol ő igazgató volt, a Tóth Árpád Gimnáziumba. Ennek persze szigorú feltételei voltak, édesanyám kerek-perec megmondta, ha nem érek el olyan tanulmányi eredményt, hogy ingyenes legyen számomra a kollégium, akkor hazaköltözhetek. Aztán elkezdtem lejárni a DVSC edzéseire, ahol elég hamar felhívtam magamra a figyelmet. A nagycsapat edzője Teleki Gyula volt akkoriban, aki engem már 16 évesen felvitt a felnőttek közé, sőt be is mutatkozhattam az akkori NB I-es csapatban. Négy évet játszottam itt, összesen 20 gólt rúgtam, majd felfigyelt rám a Vasas és 20 éves koromban felkerültem Angyalföldre. Mondanom se kell, micsoda pazar nevekkel játszhattam akkoriban itt egy csapatban. Mészöly, Ihász, Farkas Jancsi és a többiek. 1965-ben és 1966-ban bajnokok is lettünk, ’66-ban ráadásul veretlenül.
-Bekerült a válogatottba is, ahol összesen hét meccsen lépett pályára. Jött azonban az 1969-es Marseille-ben rendezett csehszlovákok elleni meccs, amelyet azóta is a magyar foci Mohácsaként emlegetnek. Súlyos, 4:1-es vereség, amely miatt a magyar válogatott története során először nem jutott ki világbajnokságra. Ez sokak számára, így Önnek is, élete utolsó válogatott meccsét jelentette. Nagyon megviselték a történtek?
Nem, egyáltalán nem. Annál is inkább, mert azon a meccsen csereként léptem pályára Kocsis Lajossal együtt, és az egyetlen gólunkat ketten hoztuk össze. Én csináltam egy tizenegyest, amit a Lajos értékesített. De én nem e meccs miatt nem szerepeltem többet a válogatottban, hanem azért, mert egész egyszerűen nem fértem be a csapatba. Hogy csak néhány nevet említsek, Albert, Tichy, Göröcs, Bene, Varga Zoli – mindannyian világklasszisok voltak, mellettük egyszerűen lehetetlen volt bekerülni az A-válogatottba. Ezt el is fogadtam, maradt a B-válogatottság, illetve a Vasas, amellyel nemzetközi sikereket is elértünk, 1965-ben és 1970-ben is megnyertük az akkoriban igen rangos sorozatnak számító Közép-Európai Kupát. Ez utóbbi győzelem napja egyébként a civil életemben is örökké emlékezetes dátum, hiszen ezen a napon vehettem át a jogász diplomámat. Emlékszem, a meccs miatt kértem, hogy máskor vehessem át, de ezt nem engedélyezték, viszont annyi könnyítést kaphattam, hogy én kaptam meg elsőként, hogy utána rohanhassak a meccsre. Az Inter Bratislava ellen játszottunk, 4:1-re nyertünk, többek között az én gólommal.
-Ha már a jogász diplománál tartunk, dolgozott is jogászként?
Csak egy nagyon rövid ideig a katonai ügyészségen, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. Meg aztán a focista pályafutásomnak 30 évesen egy térdsérülés vetett véget, és én mindenáron edző akartam lenni. Pedig a Vasasnál sportvezetőt akartak belőlem csinálni, egy darabig dolgoztam is technikai vezetőként, de aztán jött egy felkérés, mégpedig Siófokról, ahol 1977-ben kezdtem el edzősködni. Dolgoztam jó néhány hazai klubnál, sőt egy alkalommal külföldön is. Ennek is egy érdekes története van. 1988-ban kineveztek a Vasas edzőjének. Egy alkalommal edzés után odajött hozzám egy görög úriember, azzal, hogy ő az egyik első osztályú görög csapat munkatársa és engedélyt kér arra, hogy a Vasas görög származású játékosát megfigyelje. Aztán eltelt néhány nap, amikor a görög úriember újra megkeresett. Elmondta, hogy a játékost mégsem igazolják le, viszont edzőt is keresnek, és ő személy szerint engem alkalmasnak talált a posztra. Az ajánlatban valami elképesztő fizetés szerepelt, az itteni keresetem majd húszszorosa. Némi gondolkodás után rábólintottam, így kerültem Kalamariába, az Apollon csapatához. A kaland aztán sokáig nem tartott, a csapat nem állt túl jól, a vezetőség pedig úgy ítélte meg, az én „tanító, megmagyarázó” stílusom a jelen helyzetben nem felel meg arra, hogy feltüzeljem a temperamentumos görög focistákat. Ahhoz amolyan üvöltözős edző kellene. Így aztán hazajöttem, ahol már csak egy rövid ideig edzősködtem, mert megmondom őszintén, kicsit elegem volt az akkori játékosok többségének hozzáállásából, hogy nem tudom őket megtanítani focizni se szép szavakkal, se csúnyával, mert igazából nem szeretnek játszani.
-Befolyásolta a döntését az akkoriban induló vendéglátós karrierje is?
Valamennyire természetesen szerepet játszott benne, bár az edzői pályafutásom befejezését követően még dolgoztam a labdarúgó-szövetségben is, például a fegyelmi bizottság elnökeként. De, ami a vendéglátást illeti, még korábban vásároltunk egy telket a Béla király úton, a Szabadság-hegyen. Erre építettünk aztán hitelből egy szállodát, ezt kezdtük el csinálni. Aztán eladtuk és vettünk egy másikat, a belvárosban. Ez sikerrel működött is egészen a pandémiáig, amikor is az ismert nehézségek sajnos rajtunk is kifogtak, el kellett adnunk.
-Mikor és hogy jött a képbe Budaörs?
Úgy 2008 tájékán merült fel, hogy ki kellene költözni a városból valahová az agglomerációba. Én elsősorban nem Budaörsben gondolkodtam, ám a fiamék akkoriban már itt laktak. Az ő unszolására kezdtünk el itt is nézelődni, és végül rátaláltunk egy eladó telekre a Törökugratónál. De nagyon örülök, hogy végül emellett döntöttünk, nekem nagyon megfelel Budaörs. Az utca, ahol lakunk, csendes, nyugodt, Budaörsön pedig szinte minden elérhető közelségben van. Bevásárlóközpontok, áruházak és olyan sokat nem kell autózni akkor se, ha éppen a fővárosban van valami dolgom. Érdekes párhuzam ráadásul, hogy Tetétlen, ahol születtem, a Zichy-család egyik ágáé volt, többek között Zichy Géza is ott élt, akit a köznyelv csak „a félkarú grófnak” hívott. Ő így fél karral fantasztikus zongoraművész volt, 43 éven át vezette a Magyar Zenedét, de íróként és drámaíróként is jelentőset alkotott. Mint később megtudtam, a Zichy-család itt Budaörsön is komoly szerepet töltött be.
-Szemmel láthatóan alaposan beleásta magát a Zichy-család történelmébe.
Igen, ennek személyes indíttatása is van, hiszen gyermekkoromban édesapám meglehetősen jó viszonyban volt az akkoriban a kastélyban élő Zichy gróffal. Meg a történelem egyébként sem áll távol tőlem. Mostanában például a vallástörténet, a dogmatika kezdett el érdekelni, már négy egyetemi előadáson is részt vettem. Egy régi kedves ismerősöm elintézte, hogy beülhessek a fiatalok közé, persze előtte engedélyt kértem az előadótól, mondván én csak hallgató leszek, vizsgázni nem szeretnék. De megmondom őszintén, sok mindennel foglalkoztam életem során, így ha tehetném, még most se csinálnék mást, csak fociedzőként dolgoznék valamelyik magyar csapatnál.
-fela-
