A tagolt beszéd kialakulása és a tűzhasználat után, talán a legnagyobb jelentőséggel bíró eszköz volt az emberiség korai történelmében az íj és a nyíl. Ennek alátámasztására a következő három írásomban próbálok bizonyosságot szolgáltatni.
Az Íjász Világkupa hazai vándorversenyéről a legfontosabb tudnivalókat már ismertettem kedvcsináló előző cikkemben is: az első helyszín a törökbálinti DomaFarm lesz július 17-én, majd Esztergomban és Törtelen folytatódik a versenysorozat. Röviden bemutattam a Fehér Farkast, Mónus Józsefet, a rendezvény szervezőjét és főbíráját, a sokszoros világrekordert és hagyományőrzőt. Ugyancsak összefoglaltam a versenyszámokat is, most pedig az íjászat több évezredes történelmét próbálom röviden összefoglalni.
Az íjat és a nyilat a legtöbb ember nem sorolja az emberi civilizáció legfontosabb korszakalkotó találmányai közé, pedig a tagolt beszéd kialakulása és a tűzhasználat után talán a legnagyobb jelentőséggel bíró eszköz volt az emberiség korai történelmében. Sokak inkább a kerék megalkotását emelik ki, ami hozzánk persze különösképpen közel áll, hiszen egyre több külföldi kutató állítja, hogy a kerék feltalálása nem Mezopotámiában és nem Anatólia északi térségében történt, hanem a Kárpát-medencében, a Kr. e. 4000 ás 3500 közé eső időszakban. A kerék feltalálása valóban olyan vívmány, amely forradalmasította a teherszállítást és az utazás sebességét, így új távlatokat nyitott a kereskedelemben, az áruforgalomban, a gazdaságban. Az íj viszont az a távolsági fegyver, amely óriási mértékben tette biztonságosabbá és hatékonyabbá az élelmiszerszerzést, és a közösségek védelmére is szolgált, így előkelő helyen kellene szerepelnie a korszakalkotó találmányok listáján.
A Föld különböző pontjain idővel – a fán, a csontokon és a pattintott kőhegyeken kívül – más anyagokat is használtak elődeink az íj- és nyílkészítéshez: szarut és inat, állati bőröket, majd bronzot és vasat a nyílhegyekhez. Az íjfeszítés technológiája is fejlődött, más-más megoldásokkal a különböző kultúrákban. A kezdetleges botíjak után Egyiptomban eleinte hosszú, ún. öníjakat használtak, amelynek az erőssége a hosszától függött. Mezopotámiában viszont rövidebbeket készítettek, forradalmian úgy technikával. Speciális ragasztókkal – például a tokhal úszóhólyagjából kinyert halenyv – összeragasztott rétegekből álltak (fa, szaru, ín). Ezek a kompozit íjak jóval erősebbek voltak, nagyobb pontossággal és nagyobb távolságra lehetett lőni velük.
Az íjak az ókorban már nem csak vadászeszközök voltak, amelyeket védekezésre is használtak, hanem konkrét fegyvernemként vetették be az íjászokat. Olyannyira, hogy jó néhány birodalom az íjak használatán alapuló harcászati fölény következményeként emelkedett fel. Ismerték és használták ugyan Egyiptomban és a sumér városállamokban az íjat, de önálló hadrendként még nem, szemben a támadóikkal. A középbirodalom fáraóit ugyanis a hükszoszok harci szereres íjászcsapataik segítségével győzték le, és száz évig birtokolták is a területet. Mezopotámiában pedig a hettiták és az asszírok seregei arattak úgy győzelmet a leigázott népek felett, hogy hangsúlyos szerepet kaptak a harci kocsik íjászai. A perzsáknak is nagyon fontos fegyverneme volt az íj, a méd népcsoportban hagyományosan gyermekkortól tanították az íjazást. A görögök már csak kiegészítő csapatokként használták az íjászokat, a római légiók pedig inkább a kézitusa fegyvereit használták a harcászatban: a rövid kardot, valamint a dárdát.
Keleten úgy határozták meg az íjat, hogy az az a fegyver, amely a távolságot is leküzdi, és a gyengébbnek is esélyt ad a hatalmasabb ellen, és emiatt az egyenlőség eszköze. A rómaiak ezzel szemben az íjat „gyáva” fegyvernek tartották, ami véleményem szerint inkább csak egy „sententia” volt, egy frappáns mondás, hiszen Róma a kezdettől fogva a falanx-harcmodort alkalmazta, majd a manipulusokból álló harcrend volt a legfontosabb csapatnem támadáskor, így az íjászok csak a segédcsapatokban harcoltak. Tehát nem volt hagyománya sem az íjászok kiképzésének. A lovasság is kiegészítő szereppel bírt csak a nehézgyalogsághoz képest, így lovasíjász hadnem felállítása eleve fel sem merült. Ráadásul ahhoz, hogy valaki jó lovasíjásszá váljon, rengeteg gyakorlásra volt szükség gyermekkortól kezdve, és a római légió katonái ugyan széles körű és nagyon kemény kiképzést kaptak, de csak 17 éves koruk után vonultak be. A késő császárkorban a lovasság és az íjászok szerepe is felértékelődött ugyan, de őket a birodalom határain kívül képezték ki. A Római Birodalom hadereje rendkívül sikeres volt, de a birodalom keleti terjeszkedése évszázadokon keresztül kudarcot vallott, ugyanis sem a perzsákat, sem a sztyeppei íjfeszítő népeket nem tudták legyőzni, és sokszor – még a nagy hadvezéreik is – katasztrofális vereségeket szenvedtek el tőlük.
Míg Mezopotámia különböző népei harcaik során az íjászokat harci kocsikon vetették be, az kései asszíroknál, majd a sztyeppei népeknél a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig a lovasíjászok adták évezredekig a hadsereg gerincét. A hagyományos, nem kompozit íjak erejét a hosszúságuk adta, így azok súlyuknál és méretüknél fogva alkalmatlanok voltak arra, hogy lóról lőjenek velük. Közép-Ázsiában – botaji kultúra – már a Kr. e. 4. évezredben bizonyosan háziasították a lovat, és kompozit íjakat is igen korán készítettek a sztyeppei népek. Az összetett reflex íj feltalálásának sem a helye, sem az ideje pontosan nem ismert, de a keleti mediterráneumban már 4000 éve használtak hasonlóakat, és a Sang-korból fennmaradt 3000 éves kínai ábrázolások is határozottan kompozit reflexíjat mutatnak hajlított karokkal, merev szarvakkal. Arra is találtak megoldást, hogy a megbízhatatlan kötözés helyett ráhúzható köpűs nyílhegyekkel lássák el a nyílvesszőket, amelyeknek a súlya is hasonló volt, így nyílzápor esetén egyszerre értek célt.
Az első nagy birodalmat létrehozó íjfeszítő nép a szkíta volt, az Uráltól kelere egészen a Fekete-tenger nyugati partvidékéig terjedt a Kr. e. 1. évezred középén az uralmuk, Közép-Ázsiában pedig a szintén szkíta szakák éltek. A szkítákkal rokon, keletről érkező szintén lovasíjász szarmata törzsek Kr. e. 300 körül vették át tőlük a kelet-európai sztyeppén a hatalmat, akik például a Duna-Tisza-közén évszázadokon keresztül néztek farkasszemet a római légiókkal. Az Alföldön élt jazigokat annak ellenére nem tudták a rómaiak legyőzni, hogy szállásterületük két provincia – Pannónia és Dacia – közé ékelődött.
Így a címben feltett kérdésre talán meg is van a válasz: a rettenthetetlen római légók sok európai és észak-afrikai népet le tudtak győzni, de a lovasíjász népeket nem.
Folytatása következik.
(Földváry)
