A sztyeppeövezet domináns harcneme a kompozit reflex íjakat használó lovasíjászok voltak, akik hadászati jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az ő tudásukat felhasználó számos térségbeli birodalom. Tekintsük át ezek történetét
röviden!
A Római Birodalom fénykora idején a Hsziungnu Birodalom volt Belső-Ázsia meghatározó birodalma, akik – mint köztudott – sok háborút vívtak a Kínai Császársággal, és akik ellen a Nagy Fal épült. Időszámításunk kezdete körül a törzsszövetség ketté szakadt, és a hunok egy része Közép-Ázsiába került. Az óriási sztyeppén indoeurópai, türk, mongol és ugor népek egyaránt éltek, törzsszövetségeikben sokszor etnikailag és nyelvüket tekintve eltérő, de életvitelükben, kultúrájukban hasonló népelemek sorakoztak fel az adott kor vezető törzse mögé.
A következő évszázadokban a hun törzsszövetség egyre nyugatabbra terjesztette ki fennhatóságát, a Kr. u. IV. században elérték a Volgát. Kelet-Európában legyőzték a szkíta alánokat és az osztrogótokat, majd egy másik germán nép, a gepidák is a hun konföderációhoz csatlakozott. A század végére elérték a Kárpát-medencét, és lovasíjász seregeitől – joggal – tartva a Római Birodalom 433-ra átadta a hunoknak Pannónia egészét, így a Kárpát-medence keleti és nyugati része egyesült. Attila nagykirály megválasztása után óriási birodalom felett uralkodott.
Hadseregében a leghangsúlyosabb szerep lovasíjászoké volt, de a hunok rendelkeztek páncélos lovassággal és várostromra kiképzett csapatokkal is. A catalaunumi – eldöntetlen – csata (451) utáni évben Itáliába is betört seregei élén, és bár halálakor még nem omlott össze a Nyugatrómai Birodalom, további hanyatlásához nagyban hozzájárult a Hun Birodalom európai terjeszkedése. A Tisza mélyén pihenő nagykirály birodalma hazánkban rövid életű volt ugyan, de sok tekintetben mélyen beágyazódott hazánk történelmébe, mítoszaiba, hagyományaiba.
Egy évszázad múlva a Kárpát-medencét egy újabb íjfeszítő nép, az avarok vették birtokba, és a keletről származó kengyelt ők terjesztették el térségünkben, ami még biztosabbá tette a lovaglást. Egészen kiváló lovasíjászok voltak természetesen a honfoglaló magyarok is. Velük kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a korabeli Kárpát-medencében a szkíták, a hunok és az avarok után ideérkező magyarok Álmos és Árpád vezérletével olyan népelemeket találtak itt szép számmal, akikkel összekötötte őket a múltjuk, a kultúrájuk és a hagyományaik.
A magyarok honfoglalása (895-900) nyomán, a nomád lovas íjász taktika, a lóról akár hátrafelé használt reflexíj, a gyorsan mozgó lovasság sikeres alkalmazása ellen Nyugat-Európa egészen 955-ig nem találta az ellenszert. A könnyűlovas magyar harcmodor lényege abban állt, hogy a harcban a lovasezredek folytonos nyilazás közben, a malomkerékhez hasonlóan forogva, szorosan követték egymást. Nem véletlenül maradt fenn az európai imádságokban a magyar reflexíj, amely negyvenöt fokos szögben százötven-kétszáz méterre, irányított lövés esetén hatvan-hetven méterre volt hatékony, és percenként akár tizenkét lövést is leadhattak vele. A korabeli forrásoknak köszönhetően tudjuk, hogy 862 és 971 között legalább 47 sikeres hadjáratot indítottak elődeink Európa szerte.
A középkori Európa harcászatának is fontos fegyverneme volt az íj, az íjászok a sereg hátsó részén helyezkedtek el, és a közelharc előtt támadták az ellenfelet. A leghíresebb angol íjásznép az angol volt, botíjuk, a longbow tiszafából, kőrisből vagy mogyoróból készült. Hatalmas volt a méretük a hosszúíjaknak, akár a két métert is elérte. 100-150 fontos húzóerejével a kilőtt nyílvessző képes volt akár a páncélt is átütni. A százéves háború sok csatájában a nagy számú íjászt felvonultató angolok nyílzáporral győztek a francia csapatok felett. A XIV-XV. században megjelentek a lőfegyverek, amelyeknek a használatát sokkal könnyebb és gyorsabb volt elsajátítani, mint az íjászatot, így a középkori Európában eltűntek a hosszúíjak a csataterekről.
A Kelet-Európa és Kína között elnyúló sztyeppeövezet domináns harcneme viszont továbbra is a kompozit reflex íjakat használó lovasíjászok voltak. A nyugati hunok birodalmának szétesése után kisebb-nagyobb törzsszövetségek uraltak különböző nagyságú területeket. Az ázsiai türk népek (kazárok, kunok, kipcsakok, tatárok, mandzsuk) ugyancsak lovas nomád életformát folytattak, és rendszeresen álltak hadban egymással is, valamint Európában Bizánccal, Ázsiában pedig a Kínai Császársággal. Az utóbbi felhasználva az ázsiai hunok harcászati technológiáját szintén felállított ütőképes lovasíjász seregeket. A legnagyobb birodalom a Kr. u. 1. évezred második felében – a hunok után – a Türk Birodalom volt, amely a zsuanzsuanokat legyőzve kezdte el terjeszkedését.
Az 1200-as évek elejétől kezdve a mongol nagykán, Temüdzsin – későbbi nevén Dzsingisz kán – a mongoltörzsek egyesítése után a világtörténelem legnagyobb egybefüggő területű birodalmát hozta létre. Sokkal nagyobbat, mint amekkorát a hunok, vagy a türk birodalom uraltak. A mongol hadsereg legfőképpen könnyűlovas íjászokból állt, néhány más fegyvernemmel kiegészülve. A tamma csapatok lovasíjászok voltak, a cserik harcosai (rokon szava a sereg) pedig gyalogos katonák voltak zömmel, és ők a meghódítottak közül kerültek ki. A mongolok Kína északi részét is elfoglalták (később Kubláj kán az egész császárságot), a teljes Belső- és Közép-Ázsiát, legyőzték a Hvárezmi Birodalmat (amely akkor a mai Irak, Irán és Afganisztán területét is magába foglalta.
Átvették a hatalmat a Kelet-Európai-síkság felett, és hatalmas pusztítást végeztek a közép-európai keresztény államok területén. A Magyar Királyságot 1241-42-ben támadták meg Batu kán és Szubotáj vezetésével, de még évszázadokkal később is betörtek Erdélybe. Ugyanis a Mongol Birodalom egy évszázaddal Dzsingisz kán színre lépése után már kánságokra esett szét, de az új államok – élükön a nagykán utódaival – még igen sokáig fennálltak. Az Arany Horda területéről kiindulva Timur Lenk a XIV-XV. század fordulóján sikertelenül próbálta újra egységesíteni a birodalmat, de ükunokája majdnem egész Indiát elfoglalta, és a XVIII. századig az általa alapított Mogul dinasztia uralkodott a szubkontinensen. Az Arany Horda állama a XVI. századig állt fenn, a Csagatáj kánság a XVII. század második feléig, a Krími kánság pedig egészen 1783-ig, igaz sokáig már csak oszmán fennhatóság alatt. Az oszmán-törökök is kiváló íjászok voltak, a XVII-XVIII. században távlövéses versenyeket is rendeztek.
Az íj, mint fegyver tehát Európában korábban, Ázsiában jóval később szorult háttérbe a tűzfegyverek elterjedése miatt, de Angliában már a XVIII. század végén sporteszközként éledt újjá. Később pedig különböző nemzetek hagyományőrzői rekonstruálták a tradicionális íjakat a régészeti leletek alapján ott is, ahol nem maradt fenn élő örökségként, és a mai napig is ápolják a sztyeppei íjfeszítő népek íjász és lovasíjász hagyományait. Sorozatom utolsó részében ezt a hagyományt, az íjak típusait és a megrendezésre kerülő íjászkupa legendás íjászait ismertetem majd.
(Földváry)
