Kamaraerdő múltja jóval régebbre nyúlik vissza, mint elsőre gondolnánk. A Hosszúréti-patak mentén már az őskorban megtelepedett az ember, később földvár, római település és középkori falu állt itt. Horhi története keltákról, rómaiakról, honfoglalókról, királyokról és híres birtokosokról mesél. Induljunk el Kamaraerdő több ezer éves múltjának nyomában!
Őskori települések és római kori örökség Kamaraerdőben
A mai Kamaraerdő területe már az őskorban is lakott volt, hiszen a környék természetes vízfolyásai a mai Hosszúréti-patakba (más néven Kő-ér) futottak. A patak forrása a torbágyi erdőben található, majd Biatorbágy, Törökbálint és Budaörs területén áthaladva vezeti vizét a Dunába, a ma már Budapesthez tartozó Albertfalva és Budafok között. Az összesen 17 km hosszú patakba torkollik többek között a törökbálinti Dulácska-patak és a Budakeszi-árok. A patak vízgyűjtőterülete viszonylag kicsi, de a hirtelen emelkedő dombokról, hegyekből lezúduló csapadék miatt időszakosan kimondottan bővizű patak volt.
A patak mentén már a neolitikumban éltek emberek a Kr. e. VI-V. évezredben. A következő évezredből a zselízi kultúra tárgyi emlékeire bukkantak a régészek a területen, a rézkor embereinek tárgyi emlékei pedig a badeni kultúra jellegzetességeit viselik. A bronzkorban egy földvár állt a meredek domboldalon a Hosszúréti-ároktól délre a Kr. e. II. évezred közepén. Lakóit a vatyai kultúra népeihez soroljuk. A korai vaskorból a halstatti kultúra néhány lelete került elő, akik a proto-kelta népcsoporthoz tartoztak. Az időszámításunk előtti időszakban egy kelta nép, az eraviszkuszok vették birtokba a Hosszúréti-patak környékét, akik nagyjából százan éltek a faluban, és akik a római korban is tovább éltek itt, bár később romanizálódtak. A római kori Vicus Teuto település a Herculius pagus kerület vezető falva volt, amelynek területén olyan országos jelentőségű régészeti leletek kerültek elő, hogy több részt is szenteltem a témának a korábbiakban. Pannónia provinciáit a rómaiak az V. század első felében sorra feladták, elsőként Valeria provinciát – amelyhez az akkori Vicus Teuto tartozott – 409-ben Attila hun nagykirálynak adták át. A romanizált lakosság jó része elmenekült ugyan, de a falu lakott maradt, és valószínűleg túl is élték a germán, longobárd támadásokat és az időszakos uralmukat is. Az avarok tartósan éltek a környéken a honfoglalásig, amelyet régészeti bizonyítékok támasztanak alá. Az előző részekben ismertettem, hogy a terület előbb Kurszán, majd Árpád birtoka volt.
Horhi falu kialakulása és első írásos emlékei
Bizonyított, hogy a kamaraerdei középkori falu – amint Horhinak neveztek – már a honfoglalás után közvetlenül is lakott település volt, valószínűleg az addig itt élőkhöz csatlakoztak az új lakók.
A falu neve a „horh” szóból származik, amely régi magyar kifejezés, jelentése: szakadék, mélykút, szűk árok. A már említett bronzkori földvárat építésekor 7 méter mély mesterséges árokkal vették körül, amely nem töltődött fel, így az adhatta az elnevezés alapját. A későbbi írásos emlékekből pontosan azonosítani lehetett a falu határait: keletre a Kánya- és a Csun-pusztákkal volt határos, amelyek a mai XI. és XXII. kerületekben területek el, nyugatra pedig Eben pusztával, amely a mai Törökbálint keleti része volt.
Temploma, amelynek föld alatti romjait 1958-ban tárták fel a Beregszászi utcánál, nem királyi alapítású volt. Tört köveket találtak, mint épületmaradványokat, körülötte 12 sírt, amelyek a mellékletek alapján XI. századiak. A falu udvarháza egy római őrtorony alapjaira épült. Horhi első, 1300-as első okleveles említéséből kiderül, hogy 1278 környékén a falu egy budai polgár, Hurhyt Rudolf, majd fia, Miklós birtoka volt. Ezt 1300-ban az erdélyi káptalan sikerrel perelte vissza tőle, így a korábbi tulajdonos, a Gyulafehérvári Szent Mihály arkangyal egyház káptalanja ismét birtokos lett. A következő írásos dokumentum a már Örs esetében is citált Pápai tizedösszeírás, amely 1332 és 2337 között készült. Ebből tudható, hogy Horhi a veszprémi püspökséghez, azon belül pedig a budai főesperességhez tartozott, szemben Örssel, amely királyi birtokként az esztergomi érsekséghez. A templom védőszentjét nem ismerjük, viszont a plébános nevét igen, Pál volt, és 4 garast fizetett tizedként. 1478-ból is van adatunk a plébánosról: Miklósnak nevezték.
A 4 garas sokkal alacsonyabb összeg volt, mint amit Örs falu fizetett, aminek az volt az oka, hogy Horhi nem rendelkezett olyan jó minőségű borszőlősökkel, mint Örs, és mint korábban jeleztem, a szőlőtermelés volt a legjövedelmezőbb mezőgazdasági tevékenység abban az időben.
Királyok, főurak és híres birtokosok Horhi történetében
1335-ben királyi engedéllyel Horhi (Hurhy, Horhy, Horky neveken is szerepelt az évszázadok során) birtokosa, Wlwing ispán, nem fiúra, hanem lánygyermekére hagyta a területet. Nagyjából 20 birtokos neve maradt fenn az írásos dokumentumokban 1541-ig, és ismert nevek is akadnak a birtokosok között. A XV. században a neves humanista, Várdai István kalocsai érsek, és a törökverő Somi Józsa – akit Kinizsi Pál nevelt, és 1495-ben temesi bán lett –, valamint a fia is birtokosai voltak Horhinak. Az is fennmaradt az írásokban, hogy 1515-ben Horhit elzálogosították akkori tulajdonosai Perényi Imre nádornak és családjának. A nándorfehérvári vár egyik kapitánya, Héderváry Ferenc az udvarház tulajdonosa volt az 1520-as években, amit 1528-ban I. Ferdinánd egy Szerbiából menekült nemesnek, Baksics Pálnak ajándékozott. Érdekesség, hogy Szapolyai János király – akinek trónriválisa volt Habsburg I. Ferdinánd – nagybátyja, Szapolyai Imre is birtokos volt itt korábban. 1541-ben, Buda török kézre kerülésekor Korcsolás Péter budai tanácsos volt a Horhi-puszta tulajdonosa, majd a falu a török uralom alatt lakatlanná vált.
Szent Gellért utolsó útja és Horhi történelmi szerepe
Arról nincs információ, hogy a fent említett ismert birtokosok közül melyikük járt személyesen Horhiban, de az valószínűsíthető, hogy több, később szentté avatott egyházi méltóság is átutazott a falun még a XI. század derekán. 1046-ban Gellért, Beszteréd, Büd és Beneta püspökök, Szolnok vagy Szónok ispán és más keresztények elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Vazul fiait, Andrást, akit az év végén királlyá koronáznak majd, és Bélát fogadják. Az út Horhin keresztül vezetett. Utolsó éjszakájukat Diósdon – akkor nevén Diodon – töltötték, ahol vacsora után Szent Gellért azt jövendölte sugárzó arccal, hogy az volt az ő utolsó vacsorájuk, mert másnap már az Úr mennyei asztalához lesznek hivatalosak. Másnap misézett a Szent Szabina templomban, és útnak indultak Budára. A pesti révnél a Vata-lázadásban részt vevők elfogták és megölték őket, kivéve Beneta veszprémi püspököt, akit András herceg mentett meg. Szent László király uralkodása idejében, 1083-ban VII. Gergely pápa szentté avatta Gellértet, Beszterédet, aki nyitrai püspök volt és Bőd egri püspököt, valamint bizonyos források szerint Beneta, veszprémi püspököt is.
A következő rész Csik és Bobald falu történetéről szól majd, utána pedig egy nagyon szomorú fejezethez érkezünk: a török hódoltság időszakához.
(Földváry)
