Bioszűrők, likőrben fürdenek, ágyúgolyónyelők és „futóbajnokok” – a nyaralás hazahozott emlékei: a kagylók
Tengerre magyar címmel futott egy dokumentumfilm sorozat a televízióban a ’80-as évek elején, ami ugyan nem a nyaralásról szólt, de a filmcím beépült a köztudatba, így nyaranta el is hangzik sokszor ugyanúgy, mint a magyar tenger kifejezés, amelyet ha ezért-azért kritizálunk is néha, nagyon szeretünk, hiszen talán nincs olyan honfitársunk, akinek ne fűződne szép emléke hozzá. Én szeretem, és nagyon pozitív változásnak tartom, hogy a Balaton már nem csak vízi élményekkel várja az odalátogatókat, hanem kulturális programokkal és kulináris élményekkel is.
Az utóbbiról persze nem a balatoni kagylók jutnak eszünkbe, hiszen azoknak nem javasolt a fogyasztása, viszont a másfél évtizede megjelent invazív kagyló, a kvagga mégis nagyon fontos szerepet tölt be a Balatonban. Rengeteg invazív fajra – joggal – orrolunk, mert vagy kiszorítja az őshonos élőlényeket, vagy természetes ellenség hiányában óriási károkat okoz, de a kvagga abban a tekintetben nagyon hasznos jövevény, hogy tömeges elterjedésével naponta háromszor átszűri a populációjuk a part menti vizeket. A policiklusos aromás szénhidrogének döntő többségét 10 nap alatt szűrik ki, továbbá bizonyos gyógyszermaradványoktól is megtisztítják a tó vizét.
A tengerparti nyaralások kínálata igen széles, így ki-ki ízlése és pénztárcája függvényében pihen az Adriai-tengernél, a Földközi-tengernél, a Fekete-tengernél, vagy akár sokkal távolabb is. A tengerparti nemzetek konyhájában hangsúlyos szerepük van a tengeri herkentyűknek, így a kagylónak is. De nem csak a mediterránabb éghajlaton van ez így, például a belgák nemzeti étele is kagylóból van. A neve moules-frites, amely fekete kagyló-tál sültkrumplival. Ez egy kicsit furcsa, hiszen az Északi-tengerben a kékkagyló a jellemző fajta. Egyre nagyobb kulináris sláger a zöldkagyló is – ha már a színeknél tartunk –, amely még messzebb él, Új-Zéland környékén de már Európában is lehet kapni fagyasztott kiszerelésben. Egyébként északon a szívkagylóból kerül a legtöbb a skandinávok tányérjaira, a csíkos vénuszkagyló pedig az olaszok asztalán gőzölög, a franciákén viszont nem feltétlenül, hiszen ők sokszor nyersen fogyasztják. A fésűkagyló ugyan drágább, de ünnepi alkalmakkor rendszeresen tálalják az afrodiziákumnak is tartott kagylófélét a mediterráneumban.
Az osztrigának szintén hasonló hatásokat tulajdonítanak, és elsőre luxuscikként gondolunk rá, pedig ez nem teljesen igaz, régen pedig egyáltalán nem volt az. Charles Dickens úgy fogalmazott, hogy a szegénység és az osztriga együtt járnak, annyira elterjedt, és így olcsó is volt a Temze torkolatánál a XIX. században. Egy sor nyugat-európai országban a kocsma-, vagyis inkább a pub-pultokon most is sorakoznak, ami biztos nem a luxuséttermeket idézi, és sörözés, fehérborozás közben csusszannak le az osztrigák a torkokon. Testes borokhoz, édeskés töményitalokhoz, likőrökhöz nem ajánlják, mert elnyomják az ízét. Apropó likőr! A liquor eredetileg latinul folyadékot jelentett, majd az édes szeszes italok gyűjtőneve lett, és nem mellesleg az osztrigában lévő folyadékot is sok helyütt likőrnek nevezik. De higgyünk az Osztriga Akadémia ajánlásának, és likőrre ne igyunk likőrben úszó osztrigát.
Ha éppen Floridát választjuk pihenésünk helyszínének, mindenképpen látogassunk el St. Augustin városába, amely a kagylóknak köszönheti azt, hogy erődjét soha senkinek sem sikerült bevennie. De másért is „történelmi” városka St. Augustin, ugyanis ezt a települést tartják a mai Amerikai Egyesült Államok legrégebben és folyamatosan lakott városának.
Habsburg II. Károly spanyol király halála után 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, mivel az uralkodó örökös nélkül hunyt el. Spanyolországnak az Újvilágban is voltak gyarmatai, emiatt Anglia ott is támadta a spanyol városokat, így St. Augustint is, hiszen az a Spanyol Királyság fennhatósága alatt állt akkor. A közeli Carolina angol gyarmat volt, amelynek kormányzója, James Moore a flottája élén 1702-ben megtámadta a város erődjét, a Castillo de San Marcost.
Az erőd építését 1672-ben kezdték el Ignazio Dazo spanyol királyi mérnök tervei alapján. A szabályos négyszög alakú vár falai 3 és 5 méter vastagságúak, sarkaiban kiugró bástyákkal. Az erőd vizesárokkal volt körülvéve, bejutás csak a felvonóhídon át volt lehetséges. Ma múzeum, az évente érkező szép számú turista őrségváltást is láthat korabeli öltözetben.
Az erődöt 1702-ben az angolok nem tudták bevenni, és a következő próbálkozásuk sem járt sikerrel 1740-ben, amikor James Oglethorpe parancsnoksága alatt támadtak. Végül békeszerződéssel került az angolok kezére, de harccal nem tudták elfoglalni az erődöt. Hiába ágyúzták, a falak szinte elnyelték a lövedékeket. Egy kortárs így fogalmazott: „mintha kést döfnél a sajtba, nem repednek meg a falak”. Valóban, a becsapódó ágyúgolyók energiáját a különleges anyagból készült falak repedések nélkül „nyelték el”, mintegy habként viselkedve, így lassítva a becsapódó golyókat.
No de mi köze ehhez a kagylóknak? Az, hogy az erőd közelében lévő Anasztázia-szigeten bányászott coquinából – magyar néven kagylós mészkőből – épültek a falak. A coquina tengeri élőlények, főképpen kagylók mészvázaiból alakult ki, és ez az anyag bírt olyan különleges tulajdonsággal, hogy repedések nélkül szinte tényleg elnyelték az ágyúgolyókat.
De nem csak az erőd győzött a kagylós mészkő segítségével, hanem maguk a kagylók is győztesek voltak egy sokkal régebbi „csatában”, ha evolúciós távlatokban vizsgáljuk meg őket. Kagylók már a paleozoikum első időszakában, a kambriumban megjelentek, több mint fél milliárd évvel ezelőtt. A perm folyamán, a paleozoikum végére azonban ezek a puhatestű állatok (a csigákkal együtt) erősen visszaszorultak a pörgekarúakkal szemben, így abból az időszakból az utóbbiak fordulnak elő kőzetalkotó mennyiségben. A pörgekarúak nem puhatestűek, de alakilag hasonlóak, és az életmódjuk is az volt, így versenyhelyzetben voltak az ökológiai fülke minél sikeresebb betöltéséért.
Talán furcsán hangzik, de mégis igaz: az evolúciós versenyt azzal nyerték meg a kagylók a pörgekarúakkal szemben – a vastagabb héjukon és a szifón kívül –, hogy mozgékonyabbak voltak! Ugyanis míg a pörgekarúak a teljesen helyhez kötött életmódjukkal nem tudtak alkalmazkodni a perm-triász kihalási esemény – és az azt követő – változásokhoz, a kagylók igen, hiszen fajaik egy része alkalmas volt korlátozott mozgásra, a lárváik pedig kimondottan messzire voltak képesek eljutni. A jurában még egyszer megpróbálták a pörgekarúak visszaszerezni elsőségüket, de a kréta-tercier kihalási esemény után visszaszorultak a mély tengerekbe, és csak pár fajukkal találkozhatunk.
A kagylók viszont meghódították a sekély partoktól a tengerfenékig a tengeri élőhelyeket, sőt az édesvizeket is.
(Földváry)
