A botíjaktól az angol longbow-n át a japán jumiig: az íjak fejlődésének története egyben a hadviselés és az emberi találékonyság története is. Hogyan hódította meg a világot a hosszúíj, milyen fegyverrel vált legendává Robin Hood és Tell Vilmos, és miért maradtak fenn ezek az íjtípusok évszázadokon át? Az Íjász Világkupához kapcsolódó sorozatunkban ezúttal az íjak világába kalauzoljuk az olvasót.
A Fehér Farkas – Mónus József – szervezésében megvalósuló háromnapos Íjász Világkupa bemutatása után két írásban foglaltam össze a íjászat történelmét röviden. Az utolsó két részben magukról az íjakról írok, valamint legendás íjászokról. Eredetileg egy cikket szántam az íjtípusoknak, de sehogy sem tudtam rövidebben megírni, így két részben olvashatják.
A történeti áttekintésemből már kiolvasható volt, hogy az íjgyártási technológiák sokat fejlődtek az évezredek során, de voltak olyan tökéletes megoldások, amelyek esetében maximum a felhasznált anyagok változtak, de készítési módszer alig. Két iránya volt a kezdetleges – egy faágból készült – botíjak fejlődésének formai szempontból (hosszúíjak és reflexíjak), és mindkét típus esetén beszélhetünk egyszerű, laminált és összetett (kompozit) íjakról, amely az íjkészítés során felhasznált anyagok szerinti felosztás.
Az egyszerű botíj tehát egy fa ágából készül, így ha megnézzük a metszetét, kerek évgyűrűket látunk rajta. Az angol longbow – magyarul hosszúíj – egy fából készült, de nem ágból, hanem a fa törzséből, amelyből kimetszettek egy részt. Az íjban a geszt (a fatörzs belső, tulajdonképpen elhalt része) a nyomást bírta jobban, a szíjács (a külső rész, ahol az anyagszállítás zajlik) pedig a feszítést. Olyan sikeres fegyverré vált a longbow, hogy a készítéséhez legmegfelelőbb tiszafa kis híján kihalt a 16. századi Európában, így sokszor szilfából, vagy egyéb fafajtákból készültek. A Kárpát-medencétől nyugatra volt elterjedt, nem csak a Brit-szigeteken. Nagyjából 2-300 méterre lehetett velük lőni, de gyors elkészíthetőségük és a nagy átütőerő mellett volt hátrányuk is: érzékenyek voltak a hőingadozásra és a magas páratartalomra. Első említése egyébként nem angol volt, hanem walesi – akik kiváló íjászok voltak -, méghozzá 633-ból, amikor egy walesi hosszúíj kioltotta a northumbriai király, Offrid életét. A következő fontos időpont 1066, amikor a hastingsi csatában a normannok íjászaik segítségével győzték le az angolokat, akik ebből okulva komoly lépéseket tettek az íjászat harcászati elsajátítása terén.
Azt minden angol tudja, hogy a Crecy, a Poitiers és az Azincourt mellett lezajlott csatákat a százéves háború alatt az íjászaiknak köszönhetően nyerték meg a franciák ellen. Az 1415-ös azincourti csatában 5000 angol íjász vett részt, és a számítások szerint félmillió nyilat lőttek ki. A longbow leghíresebb használója természetesen Robin Hood volt, aki ugyan mondai személy, de a későbbi évszázadokban világhírűvé tette ezt az íjtípust. Tolkien tündéi is hasonló nyilakkal harcolnak természetesen a Gyűrűk Urában, hiszen világhírű írója is angol nemzetiségű volt.
Mielőtt a laposíjakkal folytatnám, teszek egy kis kitérőt, hiszen Robin Hood mellett valószínűleg sokaknak Tell Vilmos is eszébe jut a középkori íjászatról. Többször említettem már, hogy az íjászat elsajátítása sok gyakorlást igényel, így igen hamar felmerült az az igény, hogy jóval kevesebb előképzettséggel is lehessen valamiképpen nyilakat kilőni az ellenségre. Kínából származik az első írásos nyoma annak, hogy az íjat nyélre erősítették, és így az íj kifeszített állapotban maradt addig, amíg el nem sütötték. Többféle felhúzómechanizmust fejlesztettek ki az évszázadok során, amelyekkel még könnyebben kezelhetővé tették a számszeríjat, amely így egyre nagyobb távolságra vitt, és egyre nagyobb ütőerővel bírt. Szun-Ce A háború művészete című, máig is rengetegszer idézett kiváló művéből is értesülünk a számszeríjról a Kr. e. első évezred közepéről. Sőt, ilyen fegyverek láthatóak Csin Si Huang-ti agyaghadseregének katonáinál is. Európában a görögök és a rómaiak is használták, a középkorban elterjedt fegyver volt harcban is és a vadászatok során is. Tell Vilmos is számszeríjat használt az ábrázolások tanúsága alapján, bár valójában nem is ő, mivel a svájci történet eredetije dán: Kékfogú Harald király volt a történetben a gőgös király, és Tokinak hívták azt az íjász előkelőséget, akinek a fia fejéről le kellett lőnie az almát. Hogy milyen íjjal, az jó kérdés, inkább reflexíjjal, esetleg hosszúíjjal, mivel ezekkel a vikingek jól bántak.
Visszatérve a hosszúíjakra: a laposíjak hossza a longbow-hoz hasonló, zömmel az anyaguk is, de formailag némileg különböznek tőle, hiszen a karok nem D vagy kör keresztmetszetűek, hanem téglalap. Általában egy fából készítették (kőris, szilfa, juhar, stb.), de léteztek laminált és kompozit laposíjak is. Az előbbi esetében a fából szálirányban lapokat vágtak, amiket ellentétes száliránnyal ragasztottak össze, majd bevonták. A kompozit íjkészítésről a következő – egyben utolsó – írásomban lesz szó. Mivel többféle fa volt alkalmas a laposíj készítéséhez, igen elterjedt volt. Használták például az inuitok (eszkimók) és a finnugor népek északon, mivel a tiszafa nem terem meg azon az éghajlaton, ráadásul törékennyé is válik a hidegben, viszont nyír vagy fenyő bőségesen akad, ezeket halenyvvel laminálták.
Az amerikai indiánok is laposíjakat használtak, és a legendás, sokszoros győztes, a XX. század elején-közepén élt világrekorder amerikai íjász, Howard Hill ezeket fejlesztette tovább. Hill filmes íjszakértő, színész, író, producer is volt, így az amerikai filmekben is sokszor látható az általa kifejlesztett amerikai laposíj. Érdekesség, hogy az 1938-as amerikai filmben, a Robin Hood kalandjaiban nem csak szakértőként dolgozott, hanem színészként is, ő volt Elwyn, a walesi, az íjászok kapitánya.
A történelmi japán íj, a jumi is lapos és laminált íj volt, a rugalmas tisza- vagy citromfát kombinálták a bambusszal és a hikorival. Tulajdonképpen hosszúíj, de a formája a reflexíjra hasonlít. Már a IV. századból maradtak fent feljegyzések a használatáról, miszerint egy Tatebitano Sukune nevű íjász a koreai követ által hozott pajzsot lőtte át vele. A kép azt a legendát örökíti meg, amikor egy Minamoto íjász átlőtte nyíllal azt a hajó orrára szerencsehozóként kitűzött legyezőt, amelyet egy Taira hölgy adott az ellenfél harcosainak. A japán íjjal majdnem 500 méter távolságba lehet lőni, így igaz is lehet a történet, ha annál közelebb volt a hajó. Az íjászatot ryukban tanították, az Ogasawara család által a XII. században alapított ryu még most is működik, azóta is oktatják a kyudo-t (az „íj útja”), a gyalogos- és lovasíjászatot.
A japánok a jumi kialakításakor bizonyosan ismerték a sztyeppei reflexíjakat, így a formáját át is vehették, hiszen a sztyeppeövezet a japán szigetekhez közeli Mandzsúriáig terjed.
„A szél emlékszik. Emlékszik a nyilakra, amelyek átrepülték a világot — hegyeken, folyókon és kontinenseken át. Emlékszik az erőre, amely a múltból merít, és a hagyományt a jövőbe viszi.”
A Fehér Farkas által szervezett Íjász Világkupa idei állomásai Törökbálint, július 17. – Esztergom, július 18. – Tököl, július 19. Részletek: https://archery-worldcup.com/
Folytatás következik.
(Földváry)
