A honfoglalást követően Örs falu a középkorban jelentős településsé vált. Királyi kápolnája, virágzó szőlőtermesztése és fontos útjai évszázadokon át meghatározták a környék életét. Oklevelek, régészeti leletek és egy több mint hatszáz évig húzódó tizedper őrizte meg számunkra ennek az izgalmas korszaknak az emlékeit.
Örs falu és a királyi birtok
A honfoglalás után Kurszán birtoka volt a Budaörsi-medence területe, majd Árpád fejedelemé, aki kabarokat telepített be. Örs elnevezéséről a korábbi részekben olvashattak részletesen. Fontos megjegyezni, hogy a terület folyamatosan lakott volt több ezer éve, így elképzelhető, hogy az itt élők között lehettek akár az urnasíros vagy a Hallstatti kultúra idején már itt élt emberek leszármazottai, és valószínű, hogy a romanizált eraviszkuszok, vagy éppen az avarok utódai is átvészelhették a történelem viharait. A Tűzkő-hegyen talált gazdag sírok – lásd a 7. részt – bizonyítják, hogy a X. század első negyedében már megtelepedtek itt a honfoglalók. Előkelő harcost és tőle 180 méterre talán a párját temették el egy olyan meredek területen, amely nem volt általánosságban temetkezési hely. Ám nem csak ott találtak a régészek ebből a korból leleteket, hanem Budaörs más pontjain is, Kamaraerdőn például sírcsoportra bukkantak.
Örs falu nyugati határa a Kálvária domb környékén húzódott, és nem csak a már említett Horhival, Csikkal és Bobalddal volt határos (e négy település feküdt a mai Budaörs területén), hanem Keszivel és Sasaddal is. Szent István királlyá koronázása után értelemszerűen királyi birtok lett a fejedelmi terület, amely egy ideig Visegrádhoz, majd Budához tartozott a török hódoltságig, annak 1541-es elfoglalásáig. A környék Pilis vármegye része volt, amelyet először Visegrád vármegyének neveztek.
A királyi kápolna és az első okleveles említés
Kápolnája királyi alapítású volt, így nem a veszprémi püspökség, hanem az esztergomi érsekség alá tartozott. A mai római katolikus templom helyén állhatott, mellette volt a temető, az akkori szokásoknak megfelelően. Szent László király törvénye így szólt: „Aki nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vízen, kalodába zárva. Ugyanígy vezekel az úr vagy falubíró, aki a helybeli szegény, vagy jövevény halottat nem a templom mellé temeti.”
A falu első, másolatban fennmaradt okleveles említése is a „királyi kápolnával” kapcsolatos, amely eredetileg 1243. augusztus 15-e körül keletkezett, másolata pedig 1504. január 15-én. Az oklevél azt rögzítette, hogy IV. Béla király a kelenföldi Szent Gellért egyházat a szerémségi bélakúti cisztercita apátságnak adományozta, amelyhez az örsi („Ewrs”) Szent Márton és a sasadi Szent András kápolnák is tartoztak. Természetesen a kápolnák alapítása jóval régebben történhetett, de korábbról nincs írásos forrásunk. A bélakúti apátság jogait 1265 szeptemberében IV. Kelemen pápa is megerősítette Perugiában, amiről két dokumentum is tanúskodik.
Fontos forrással rendelkezünk a XIV. századból is Örs falura vonatkozóan. 1332 és 1337 között állították össze ugyanis országosan a pápai tizedjegyzéket, amely a tizedszedők jelentéseit tartalmazta. Rögzítették a templom védőszentjét, a plébános nevét és a templom jövedelmét is, amelyből a tizedet számították. Ekkor a falu nevét „Wrs” alakban írták le, és a jelentésben az állt, hogy a templom védőszentje Szent Márton volt (mint az egész középkor folyamán), és Mihálynak nevezték a plébánost. A templom jövedelme 20 márka volt, ami abban az időszakban nagyon komoly vagyonnak számított, és abból 2 márkát kellett adózni. Nem csoda, hogy az esztergomi érsek és a veszprémi püspök – amelynek területén feküdt – is jogot formált a tizedre – nem csak Örs esetében-, ami példátlanul hosszú jogi csatározást vont maga után. A „Sasadi tizedper” 1225-ben kezdődött, és egészen 1845-ig tartott. A sok évszázados pereskedés végén a nevető harmadiké (Buda városa) lett a dézsmálás joga. Olyan rettentően sokáig tartott a per, hogy amire vége lett, megszűnt az érintett falvak közül Nevegy-Sasad már a török idők előtt, Csik pedig Budaörs „része” lett. Magyarország leghosszabb pereskedésének mégis van számunkra pozitív hozadéka, ugyanis egy sor oklevélben említették Örs és Csik falvakat, megőrizve például az aktuális plébánosok neveit.
A Sasadi tizedper és a középkori Örs fontos útjai
Örs kétutcás falu volt, a régi hadiút – a mai főút – a Királyok útja nevet viselte, később Mészárosok útja volt az elnevezése, mivel ott hajtották nyugatra az igen kelendő magyar szarvasmarhákat. A pesti réven áthajtott csordák a vízivárosi piacon találtak gazdát, majd útnak indították a hajtók az állatokat. Egy hajtóra (hajdúra) nagyjából 30 állat jutott. Az út elején, az egyik budai szakasz még most is a Mészáros utca nevet viseli. A már korábban is említett római kori út ebbe futott bele a kamaraerdei Horhi felől, a mai Kinizsi utca és a Károly Király utca vonalán. Fontos útszakasz volt ez már a római-korban is, hiszen a Fehérvárról (Alba Regia) Diósdon át Óbudára (Aquincum) vezető út egyik szakasza volt. Arról is említést tettem már egy korábbi részben, hogy a királyi udvarház a későbbi Zichy-kastély helyén állt a mai Templom téren. A fennmaradt pincehálózat már a középkorban is létezett, és a tatárjárás után borospincékként hasznosították. Szükség is volt a megfelelő helyre a hordók számára, hiszen az örsi királyi szolgálónépek leginkább szőlőtermesztéssel foglalkoztak.
Szőlőtermesztés és borászat a középkori Örsön
A szőlőtermesztésnek akkor már évezredes hagyománya volt a kelta eraviszkuszok letelepedése és a római-kor óta, így a tudás generációról generációra öröklődhetett. Ez is alátámasztja azt a feltevést, hogy a korábbi őslakosok leszármazottai a honfoglaláskor is itt éltek, még ha nem is nagy számban. Örsön a kora Árpád-korban továbbra is virágzott a szőlőtermesztés, és ebből egyértelműen következik, hogy hiába változott Pannónia vezető rétege többször is a keltáktól az avarokig, a szőlőtermesztés gyakorlatilag folyamatos volt. A bor nem csak mint élvezeti cikk volt rendkívül kelendő áru, hanem a rossz minőségű ivóvíz miatt szinte létszükséglet is volt. A legtöbbször keverve fogyasztották a silány vizet és a jó bort. Annyira értékes volt a jó szőlőbirtok, hogy a tehetős budai polgárok egyre távolabb is megpróbáltak szőlősparcellákat venni, amely általános gyakorlat volt. Például 1282-ben a buda-alsóvárosi Sink fia, Pál 3 és fél márkáért vett szőlőst Örsön János apáttól, amelynek szomszédságában Fábián, Demeter és Perk fia, Jakab szőlői terültek el. A szőlősök nagy kereslete miatt több dokumentum készült az eladásokról, így az ügyletek fennmaradt irataiból néhány földrajzi nevet is meg lehetett tudni a falu környékéről: az Odvas-hegyet Kecskekőnek, a Nap-hegyet Peslő-hegynek nevezték a középkorban.
A török hódoltságig tehát Örsön kimondottan jó megélhetést biztosított a szőlőtermesztés és a borászat, ugyanígy a városunk területén feküdt másik három falunak is, amelyeket a következő részben mutatok be.
(Földváry)
