15 éve láthattuk először Moys Zoltán és Kenyeres Oszkár Príma Primissima díjas sorozatának első részét, amely a Magas-Tátrát mutatta be: „mert honnan máshonnan is indulhatna soha véget nem érő útjára a Hazajáró, mint a magyar turistaság bölcsőjéből, a Magas-Tátrából.” Sok millióan szomorúan, ledöbbenve és igen, felháborodva értesültünk pár napja arról, hogy egy tollvonással, indoklás nélkül szüntette meg az MTVA azt a sorozatot, amely politikai véleménynyilvánítás nélkül mutatta be a Kárpát-medence elszakított tájegységeit, nem csak megismertetve velünk, nézőkkel azokat, hanem életünk részeivé is tették.
15 éve húztunk bakancsot, hogy „keresztül-kasul bebarangoljuk a Kárpát-medence varázslatos tájait és megismerjük hazánk természeti- és kulturális értékeit, történelmi emlékeit és az ott élő emberek mindennapjait.” – írták az alkotók közleményükben, amelyben tudatták, hogy nem csak a Hazajárók sorozatra mondott nemet az új közmédia, hanem a Kárpát-medence című műsorukra is. A döntés érthetetlen, hiszen nagyon népszerű volt, ráadásul a tervezett 440 részből 429 már elkészült és műsorra is került. A hiányzó 11 kisrégió bemutatására már nem tartottak igényt, így kimondhatjuk, hogy ez nem finanszírozási kérdés volt és nem is szakmai döntés.
A maratonfutó utolsó egy kilométerén lerombolták azt az utat, amelyen eddig futott, és amelyen beért volna a célba, 41 km-rel a háta mögött. Ha az utolsó 11 tájegységet nem akarták a köztelevízió műsorán látni, akkor az előző 429-et sem érezték a magukénak.
Autóval, busszal, vonattal, kerékpárral, szekérrel, kenuval, lóval, vagy gyalogszerrel Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken, Muraközben, Kárpátalján és az Őrvidéken barangoltak. Otthonunkba hozva a természeti és épített örökségünket, történelmünket, kultúránkat és hagyományainkat, és azokat a magyar embereket, akik közöttük élnek, akik megtartották, akik ápolják. Sokszor sokkal jobban, mint mi, akik az anyaországban élünk. Mindezt érdekesen és érzelmesen, hiszen biztosan nem én voltam az egyetlen, akik elmorzsolt egy-egy könnycseppet a sorozatot nézve. „Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes” – énekli a székely legény a Hargitai fecskemadár népdalban. Könnyes volt a szemünk, amíg néztük, és könnyes most is, a Hazajárók elhallgattatása miatt.
A maratonfutó utolsó egy kilométerén leromboltak ugyan egy utat, amelyen beért volna a célba, 41 km-rel a háta mögött. A romboló valószínűleg nem tudja, nem érti, hogy vannak olyan utak, amelyeken a célba éréshez nem kell feltétlenül kiépített, kikövezett út. Vihet a szív, a lélek, az akarat, és vihet a közösség is, amely lélekben addig is végigkísérte az utat. Most ez a közösség pótolhatja azt a lerombolt utat, az utolsó egy kilométeren.
Moys Zoltán nyilatkozata alapján bizakodóak lehetünk, és figyeljünk, hogyan tudunk mi is részt venni az „útépítésben”: „Aztán, miután közösségi összefogással befejezzük a műsort, nekiállunk erre a biztos gránit keménységű alapra egy Kárpát-medencei, sőt a diaszpórát is bevonó összmagyar mozgalmat építeni. Lélektől-lélekig fogjuk megerősíteni, s ha kell, újjáépíteni közösségeinket, a legkisebb kárpátaljai falutól Torontóig.”.
A Hazajárók otthonunkba hozták a hazánkat. Szívből köszönjük nekik, és mindenkinek, aki eddig segítette őket hosszú útjukon. Amikor van kikövezett út, természetesnek vesszük a létét, és sokszor a valódi jelentőségét csak akkor látjuk, miután szétzúzták. Reméljük, hogy a rombolás miatt építendő új út sokkal messzebb vezet majd, mint amit az alkotók eredeti célként kitűztek.
(Földváry)
