A magyar baloldal folyamatos megfelelési kényszerben van. A dolog szépséghibája, hogy ez a megfelelési vágy nem a saját nemzetéhez igazodik, hanem a külföldi tartótisztek és kifizetőhelyek kényét és kedvét lesi.
A helyzet pedig azért is siralmasabb annál, amit elsőre látunk, hiszen a nemzetközi baloldal sincs a helyzet magaslatán, tehát az igazodási ponttal is komoly problémák vannak. Akkor meg miért csodálkozunk? Rendkívül jól példázza ezt a nihilt az ukrán elnök legutóbbi brüsszeli látogatása, ahol szinte birkaként tapsolt az európai vezetők nagy része Zelenszkij bevonulása közepette. Kivéve Orbán Viktort, és ahogy többek számára csak később derült ki, két másik politikus is így tett. Jaj, most mi lesz?
Jelenleg Európa krémje annyira álságos, álszent és annyira nem ura önmagának, hogy a saját érdekeit teljesen szem elől tévesztve botorkál egy olyan alagútban, amelynek nincs fény a végén. Ezt a sötétséget pedig maguknak köszönhetik, és közben magukkal akarják rántani a többieket is. A rákosista taps azonban felzúgott és bizony annak a Zelenszkijnek szólt, aki nem kér, hanem követel, aki nem megköszöni a segítséget, hanem leteremti azokat, akik segítenek, mindig csak keveselve azt, amit ingyen kap. Ne felejtsük, hogy ugyanez az ukrán elnök kapja a tapsot és a szolgalelkű mosolyokat, baráti hátbaveregetéseket és lapogatásokat, aki úgy vágyik az Európai Unióba, hogy közben országa vegzálja a kisebbségeket, a magyarokat, románokat és oroszokat. A legalapvetőbb 21. századi jogokat is elvitatják a kisebbségektől, elfogadhatatlan nyelvtörvényeket hoznak, kényszersoroznak, lassan a magyar beszédért is vicsorogva morognak. A tapsot azonban elvárják.
Ebben a helyzetben a magyar miniszterelnök, az osztrák kancellár és a román elnök vette a bátorságot és nem fogadta tapssal a sokszor furcsán, arrogánsan és kihívóan viselkedő ukrán elnököt. A magyar baloldal pedig egyből szégyent kiáltott, magányos putyinistának bélyegezte Orbán Viktort, mert első reflexükben azt hitték, hogy csak ő bégetett együtt a birkákkal. A haza és nemzet iránti mélységes megvetés újabb bizonyítéka, hogy eszükbe se jutott, hogy esetleg a magyar érdeket nézzék, a kárpátaljai magyarokról nem is beszélve. Az első dolguk az volt, hogy megint csak megfeleljenek a külföldi elvárásoknak, és újból ne a saját hazájuk legyen a fontos számukra. Az megint egy másik kérdés, hogy miért putyinista az, aki meg mer fogalmazni kritikát Zelenszkijjel, vagy az ukrán vezetéssel szemben úgy, hogy hazánk történelmünk legnagyobb humanitárius segítségét nyújtotta az ukránoknak. Amikor ukrán politikusok azzal fenyegetik Magyarországot, hogy három nap alatt elfoglalják, hazátlan barbároknak titulálva a magyarokat, amikor Zelenszkij gúnyos és megvető hangon beszél a magyar miniszterelnökről, akkor ezek az emberek elvárják, hogy Orbán Viktor megtapsolja, sőt talán azt is, hogy megölelje, vagy letérdeljen elé.
A külföldi pénzekből kampányoló magyar baloldalnak nem kell egyetértenie a kormánnyal mindenben, senki se várja el, hogy ugyanazt gondolja a teljes magyar politikai paletta. De a nemzeti minimum elvárható, hogy ne legyen igaz a mondás, miszerint nekünk, magyaroknak még kommunistából is a legrosszabb fajta jutott. Az egyre veszélyesebbé váló világban, a háború sújtotta közegben a marakodás bűn, a külföldi érdekek kiszolgálása pedig hatványozott hazaárulás. Tapsoljunk akkor, amikor ok van rá, és legyünk büszkék arra, ha nem bégetünk együtt a tömeggel, ha éppen rossz irányba fordul. Mert most éppen ez történik.
Szabó Gergő, a PestiSrácok főszerkesztő-helyettese
