A hagyományoknak megfelelően idén vízkeresztkor is megszentelték a kormányfő Karmelita kolostorban lévő hivatalát. A szertartást ezúttal Bese Gergő atya végezte. A 38 esztendős katolikus pap ismerős lehet a budaörsiek számára, hiszen korábban iskolalelkészként tevékenykedett a Szent Benedek Középiskolában. De az atya a mindennapok eseményeit figyelők számára sem ismeretlen, hiszen közéleti tevékenységével, karakteres megnyilatkozásaival egyre többször hívja fel magára a figyelmet. Bese Gergővel a jelenkor adta feladatokról beszélgettünk, de szó esett budaörsi kötődéséről is.
Budaörs valahogy mindig is közel állt a szívemhez – kezdi a beszélgetést Bese atya. Emlékszem, amikor még német nemzetiségi képviselő is voltam, akkor többször is jártam itt. Már akkor valahogy megfogott a hely szelleme. Aztán, amikor idekerültem iskolalelkésznek, jót mosolyogtam, Istennek mekkora humora van, hogy megadta ezt nekem. Azóta elkerültem innen, de a mai napig sokat járok ide, rengeteg barátom van Budaörsön.
Katolikus pap, földrajz- és hittan tanár, blogger, német nemzetiségi képviselő – ez csak néhány címszó, amit Bese Gergőről találhatunk, ha az önéletrajzi adatait böngésszük az interneten. De kicsoda valójában Bese Gergő atya?
Én azt szoktam mondani, hogy egy egyszerű paptanár vagyok. Alapvetően én tanárnak indultam, földrajz-, német nemzetiségi tanítóként, hittan-oktatóként, meg amire nem volt tanár, tevékenykedtem. Nekem a tanítás örök szerelem. Előbb voltam pedagógus, a Jóisten meghívása csak később érkezett. Úgy gondolom, életem alapvető célja, feladata az ifjúság nevelése. Az pedig, hogy pap is lehetek, egzisztenciálisan is sokat segít abban, hogy a pályán maradhassak tanárként, hiszen így mondhatni két lábon állok.
Mostanában pedig sajnos úgy tűnik, az egyházi kötődés egyre inkább nehezítő tényező, csak, hogy egy példát mondjak, egy viszonylag friss hír szerint Európa egyik legismertebb keresztény indíttatású pártja, a német CDU, azaz Kereszténydemokrata Unió bejelentette, várhatóan kiveszi a „keresztény” szót a párt nevéből, mert az már nem vonzó a választók számára. Ez a nevezzük így, hangulat itthon is jelen van?
Igen, sajnos ki kell mondani, hogy a kereszténység Nyugat-Európában ma már nem hívogató szó, de azt is ki kell mondani, hogy bizonyos körök tudatosan és szép fokozatosan züllesztették le a keresztény nevet, szimbólumokat, értékeket. Emlékezzünk vissza, korábban mekkora vihart kavart, amikor templomokat bezártak és szórakozóhelyeket csináltak a helyükön, amikor kereszteket akartak eltávolítani főterekről, most már ezek a hírek el sem érik az ingerküszöböt. De ma már egy finn politikust, egykori belügyminisztert jogilag felelősségre lehet vonni azért, mert a Bibliából idézett. Ez egy iszonyatos precedens értékű ítélet lesz Finnországban, mert előre vetíti, hogy mi fog következni. Onnantól fogva, hogy a Szentírás válik célponttá, a fundamentumunkat akarják alólunk kiütni. Mert, amire mi építkezünk és kapaszkodunk, arról onnantól nem lehet majd beszélni. Mindezzel pedig egy újabb frontvonal nyílik. Ha megnézzük, jelenleg már támadás alatt van a család, frontvonal van a nemzeti értékeink mentén. De támadás van az ifjúság neveléssel kapcsolatban, az egyházak fennmaradásával, létével szemben is. Többfrontos háborút vívunk és sajnos úgy veszem észre, Nyugat-Európában feladták ezt a harcot. Mi vagyunk itt a Lajtán túl azok az országok, lengyelek, magyarok, szlovákok, horvátok, a Baltikum államai, akik még tartják ezeket a hídfőállásokat. Én úgy látom, ebből a szempontból Nyugat-Európa haláltusája zajlik, amelynek a csapkodásából azért kapunk mi is.
Az ember ugyanakkor azt érzi, hogy ezek az erők a fegyvert is ki akarják verni az ellenkezők kezéből, mondván az egyháznak semmi keresnivalója sincs a közéleti ügyekben, nincs joga politikai ügyekbe beleszólni. Ha pedig még szerintük valami ilyesmi történik, azonnal támadnak. Ez mennyire igaz Ön szerint?
Teljes mértékben azt gondolom, ugyanis, ha van egy társadalmi közösség, amelynek szava van és a szavának súlya van, az mindig célkeresztben van. Nézzük meg, hogy a politikát és a politikusokat, hogyan degradálják le. De ott van az egyház. Korábban egy-egy településen meghatározó, közösségformáló szerepe volt. A liberális rendszer munkálkodásának köszönhetően azonban a papokat sokan pedofilként, ingyenélő, a társadalmon élősködő semmirekellőként látják. Említhetjük a pedagógusokat is. Sokszor már nem is sorolják az értelmiségiek közé, mert „az csak egy tanár” és csak az megy el tanítani, aki alkalmatlan minden másra. Most pedig az utolsó mentsvár, a család kerül ugyanilyen támadás alá. A legalapvetőbb egységet rombolják szét, hogy a szülő se szólhasson abba, hogy a gyerek hogyan és miként élje az életét. És ha már ezekkel végeztek, akkor jön a tevékenységük második fejezete, a meleglobbival, a genderrel. Mert az alapvető céljuk, a pénzcsinálás, pénzt pedig csak olyan emberből lehet csinálni, aki mögött nincs az a társadalmi erő, amely felvilágosítaná, felhívná a figyelmét arra, hogy „most lopják ki a szemed!”.
A másik oldal stratégiáját, szándékait, a helyzetet tehát mondhatni tisztáztuk. De mit lehet ez ellen tenni? Akár intézményes szinten, akár egyénileg lebontva?
Először is rendezne kell a sorainkat. Számot kell vetni arról, hogyan állunk a családokkal, az ifjúság nevelésével, a nemzeti értékeinkkel, az identitásunkkal. Egyikben sem túl rózsás a helyzet, de reményt adhat, hogy az elmúlt 12 évben nagyon komoly elmozdulásokat láttunk. Bátran kijelenthetjük, hogy jelenleg az ’50-es évek bűneinek gyógyítása zajlik. A második világháborúig például az oktatási intézmények mintegy kétharmada egyházi fenntartású volt. Ez mintegy öt százalékra csökkent 1948-ban. A felekezeti iskolák szerepe pedig óriási lehet itt Magyarországon, ahol sajnos közismert, hogy az emberek az átlagosnál hajlamosabbak a lelki eredetű betegségekre. Az egyházi oktatás pedig a hagyományos tanintézményekhez képest jóval komoly gondot fordít a gyerekek lelki fejlesztésére, megerősítésére is. A jelenlegi kormány intézkedéseinek köszönhetően számos intézmény került vissza egyházi tulajdonba és az azóta eltelt idő igazolta is e döntés helyességét, hiszen jelentősen nőt az egyházi iskolákban tanuló diákok száma. A korábban említett öt százalékról mára mintegy 15 százalékra nőtt, ami már közelít ahhoz a 20 százalékhoz, amely szerintem üdvös lehetne. Itt emelném ki, hogy a hangulat is jelentősen megváltozott, átélhettük például azt a csodát, amelyet a tavaly Budapesten rendezett eucharisztikus kongresszus nyújtott, benne Ferenc pápa látogatásával. A pandémia okozta problémák ellenére százezrek, köztük rengeteg fiatal vett részt a különböző programokon, fantasztikus hangulatban teltek ezek a rendezvények, és sehol sem tüntettek az egyház, vagy a Pápa ellen. Nyugat-Európában azt gondolom, ma már nem lehetne egy ilyen elsöprő sikerű egyházi rendezvényt megtartani. Ami pedig az egyénileg lebontott feladatokat illeti, azt gondolom, abban, amiben hiszek, a Bibliában leírtakat, a keresztény erkölcsiséget mindig, mindenhol, minden körülmények között képviselnem kell. Én is a bőrömön érzem a mindennapok nehézségeit és megvan a véleményem arról, hogyan lehetne, kellene jobbítani a helyzeten. Bár papként én nem lehetek egyetlen pártnak a tagja sem, mégsem gondolom azt, hogy nekem minden oldalt képviselnem kellene, hogy úgy kellene beszélnem, hogy az mindenki számára megfelelő legyen. Nem viselkedhetek úgy, hogy megvan a véleményem bizonyos szerintem negatív dolgokról, de bemegyek a munkahelyemre, felveszem az álarcom és ott teljesen az ellenkezőjét mondom. Sajnos láttunk erre példát vezető ellenzéki politikustól, aki azt mondta magáról, hogy bár katolikus és bár megvan a véleménye a homoszexualitásról, azt megtartja magának. Azt gondolom, kötelességem azt is elmondani, ha jó irányba mennek a dolgok, márpedig szerintem az utóbbi 12 évben ez történik. Áprilisban erről kell döntenünk, az álarcok mögé elbújt ismeretlenekre, vagy az őszinte, tettekben megnyilvánuló cselekedetekre tesszük le a voksunkat.
-fela-
