A sorozat előző része azzal zárult, hogy Örsön a török időben a szőlőtermesztésen és a borászaton kívül a méhészet is egyre nagyobb jövedelmet termelt, valamint a sertések száma is megemelkedett.
A sertéstenyésztés évezredes hagyományai
A Kárpát-medencében feltárt leletek tanúsága szerint a sertéstenyésztés évezredekre tekint vissza hazánkban. A római településeken feltárt épületmaradványok tégláin sertéslábnyomok láthatók, tehát a vályogvetők bizonyosan tartottak sertéseket. A tihanyi és a bakonybéli apátságok alapító leveleiben makkoltatási határok is szerepelnek, más dokumentumok pedig arról tudósítanak, hogy hadisarcként óriási mennyiségű szalonnát jelöltek meg bizonyos esetekben.
Az Árpád-házi királyok korában, és az azt követő időszakban a rideg makkoltatás és a mocsári tereken történő sertéstartás volt a jellemző. A tatárjárás alatt a mocsarakba, ingoványos területekre menekülő lakosság fontos tápláléka volt a sertéshús, a szalonna és a zsír.
A török hódoltsági területek lakossága tudta, hogy a mohamedán vallású törökök a sertéshúst nem fogyaszthatják, így érdemben megnőtt a sertésállomány. Az akkor tenyésztett fajták parlagi testfelépítésűek voltak, küllemre a vadsertésre hasonlítottak, és változó színben tenyésztették őket Örs faluban is, egyre nagyobb számban.
A méhészet fellendülése a török hódoltság idején
A sertéseket nem, viszont az édességeket annál inkább fogyasztották a török hódítók, sőt, a húsos ételek egy részét is édesítve főzték. Az ismert baklava elkészítéséhez ugyanúgy használták a mézet, mint a mahmudiye nevű oszmán udvari fogáshoz. Az utóbbiban a csirkét mézzel főzték, valamint aszalt gyümölcsöket és mandulát adtak hozzá.
A magyarság már Árpád-korban is foglalkozott méhészettel. Örs környékén sok helyen láthatóak kaptárkövek, és nem kizárható, hogy ezeket az üregeket a sziklaméhészethez használták. Sok kutató azonban kizárja a méhtartás lehetőségét a sziklaüregekben, és ősi hun és/vagy ősmagyar szertartások helyszíneként értelmezi a kaptárköveket. Azt tehát nem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a sziklaméhészkedést folyt-e a faluban, de a méhkasokról maradtak fenn számszerű adatok.
Az első írásos emlék az örsi méhészetről ismét az 1546-os török kori összeírás, ekkor még csak 5 db méhkas került bejegyzésre. 1562-ben már 150 kasról tudósít a defter, viszont 1580-ra lecsökkent a számuk 100-ra. Az 1590-es lajstrom ismét emelkedést mutat: 200 db méhkas utáni adózást rögzít az örsiek esetében. Csik faluban 1562-ben 25 db méhkast jegyeztek le, de néhány évvel később a település sajnos elnéptelenedett a már ismertetett tatár támadás után.
Arról nincs információnk, hogy az örsiek csak a maguk számára termeltek-e mézet, vagy eladásra is, de az biztos, hogy a méz a török konyha fontos alapanyaga volt, így vevőként is szóba jöhettek, vagy talán az adó fejében, esetleg ajándékként is megszerezhették.
Örs falu jóval tovább lakott volt, mint Horhi, Bobald és Csik, és az adatokból látható, hogy komoly gazdasági tevékenységet is folytattak az itt élők: szőlőt termesztettek, borászkodtak, méhészkedtek, sertéseket tartottak, termesztettek búzát és egyéb haszonnövényeket.
Kettős adóztatás és az örsiek küzdelme a megmaradásért
Sok más, a török birodalom határvidékéhez közeli területen fekvő faluhoz hasonlóan Örsöt is sújtotta a kettős adóztatás, mivel a Magyar Királyság továbbra is a sajátjának tekintette, és az oszmán-török birodalom ugyanígy. Komárom ekkor végvárként a Habsburg-uralmú királyi védelmi rendszerhez tartozott. Örs, mint volt királyi birtok adóját tehát a komáromi váruradalom is igényelte, nem csak a török. Mivel a váruradalom a királyi várhoz tartozott, a királyi jövedelmet növelték az örsi lakosság adói.
Pozsonyi gróf Pálffy (II.) Miklós hadvezért Habsburg Mátyás főherceg – a későbbi II. Habsburg Mátyás király – 1594. november 17-én nevezte ki a komáromi vár főkapitányának. A következő évben fontos győzelmei után Esztergom várkapitányának nevezték ki. A keresztény hősiesség példakének tartották kortársai, akinek a vezetésével visszavették a töröktől Győrt, amely kvázi Nyugat-Európa megmenekülését jelentette az iszlám hódítástól, hiszen Győrből vezetett az út Bécsbe. Hősies csaták sora fűződik a nevéhez 1600-ban bekövetkezett haláláig, Hunyadi János után ő volt a második legsikeresebb hadvezére a török elleni háborúknak.
Az örsiek kitelepítése és a falu végleges elnéptelenedése
Pálffy Miklós esztergomi várkapitány Örs és Keszi falu teljes lakosságát, 755 főt telepíttetett ki 1596. április 6-án éjjel Esztergom mellé, legfőképpen azzal a céllal, hogy a töröknek ne adózhassanak. Ez az esemény dokumentált, egy Nürnbergben, abban az évben megjelent röpirat őrizte meg az információkat.
Miután Esztergom ismét török kézre került, Érsekújvár környéke lett az otthonuk. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért tartották ilyen fontosnak, hogy az örsieknek biztonságos lakhelyet találjanak? Véleményem szerint nem csak amiatt, hogy a töröknek ne, csak a királynak adózzanak, hanem a szőlőművelési és borászati szaktudásuk is fontos szempont lehetett.
1607-ben az örsi családok visszatértek ugyan Érsekújvár környékéről, de írásos bizonyíték nem maradt fenn azzal kapcsolatban, hogy hová költöztek. Valószínűleg Óbudára költöztek, mivel a következő évben az ottani lakossággal együtt a volt örsi lakosok is tiltakoztak az ellen, hogy Vác adót szedjen be tőlük.
Örs falu – utolsóként a négy középkori település közül – a XVI-XVII. század fordulójára elnéptelenedett. Bár magyar lakóinak utódai megélhették a török iga lerázását, már nem örsiekként. A környék a török kiűzésekor lakatlan volt, de egy igen ismert történet fennmaradt: a Törökugrató legendája, amelyről a következő rész szól majd.
(Földváry)
