A történet három fiatal kolozsvári egyetemista barátságával kezdődött. Mindhárman a népi kultúra szerelmesei voltak, ráadásul mindannyian zenéltek, Major Levente István hegedült, Szász József Árpád brácsán játszott, testvére, Szász Lőrinc pedig nagybőgőzött. Adta magát tehát, hogy zenekart alapítsanak. Így jött létre pontosan harminc éve az Üsztürü zenekar, amelyhez az idők során Moldován-Horváth István prímás és Vajda Mátyás kontrás személyében még ketten csatlakoztak. Az autentikus népzenét játszó zenekar már többször vendégeskedett budaörsi rendezvényeken is, ezért úgy gondoltuk, a 30. születésnapról mi is megemlékezünk. Szász József Árpád alapítóval beszélgettünk.
– Kezdésként talán tisztázzuk a zenekar nevét, Üsztürü. Ez pontosan mit is jelent és miért erre esett a választás?
Az üsztürü a földbe leszúrt villás faág, amit szénaszárító állványként használtak. A „keresztapánk” pedig maga a legenda, Kallós Zoltán volt. A zenekar megalakulása után röviddel egy fellépésre utaztunk együtt és fiatal zenészekként tőle kértünk tanácsot, mi legyen a nevünk. Ő több ötletet is felvetett, amelyek közül végül emellett döntöttünk. Azt gondolom, az Üsztürü, azaz a szénát összefogó eszköz kellően jelképezi azt, amit mi erdélyi magyarként az együvé tartozásról gondolunk.
– Kallós Zoltán szerepe tehát elvitathatatlan az Üsztürü pályafutásában. Kik azok, akik még hatással voltak a zenekar munkásságára?
Sokat köszönhetünk a Háromszék Táncegyüttesnek, akiknek a kísérőzenekaraként kezdtük a pályafutásunkat és hosszú éveken át dolgoztunk együtt. De büszkén kijelenthetem, hogy tanítómestereink Erdély és Magyarország legkimagaslóbb eredeti adatközlő zenészei voltak, akik közül sajnos a legtöbb már elhunyt, vagy már nem zenél. A stílusos muzsikálást például olyan idős falusi cigányzenészektől tanulhattuk, mint a kisbácsi Fodor „Neti” Sándor, a palatkai Kodobák vagy a Szászcsávási Banda. De rengeteg más nevet is említhetnénk, hiszen mi népzenészek is egy igazi családot alkotunk. Minden egyes ilyen személlyel történt találkozásunk pedig csak egyre jobban mélyítette bennünk a népi kultúra iránti tiszteletet, szeretetet. Az így megélt érzelmeket, hangulatokat szeretnénk a zenénkkel kifejezésre juttatni és átadni a minket hallgatóknak. Úgy is mondhatnám, hogy mi a zenénkkel próbáljuk megfogalmazni erdélyiségünk életérzését.
– Ez egyfajta zenekari hitvallásként, ars poeticaként is megfogalmazható?
Azt szoktam mondani, hogy mi népzenészek szerencsések vagyunk, mert megadatik nekünk, hogy egy az egyben, közelről tapasztalhatjuk, élhetjük át a zene közösségformáló erejét. Ennek megfelelően zenénkkel megpróbáljuk cselekvésre ösztönözni a mai kor fiatalságát is. Megmutatni azt, hogy a népzenében rejlő népi bölcsesség és hagyomány új erővel és életkedvvel képes megajándékozni minket, még ebben a modern világban is, amikor az otthoni fotelben üldögélve, egy gombnyomással elérhetjük a világ legkülönbözőbb előadóművészeteit.
– Ha visszatekintünk az elmúlt harminc évre, mi az, amire a leginkább büszke?
Nagyon büszke vagyok arra a szerepre, amit az erdélyi táncház-mozgalomban betölthettünk. Óriási tömeg látogatott el például Székelyudvarhelyre az idei Erdélyi Táncháztalálkozóra is, fantasztikus volt a hangulat. Engem pedig külön boldogsággal tölt el, hogy egyre több fiatalt látok az ilyen rendezvényeken. Ez is azt bizonyítja, hogy a hitelesség, őszinteség átmegy, megérinti és megfogja a fiatalokat is, akikről sokan azt gondolják, hogy hajlamosak úgymond csak a felszínt kapargatni. És természetesen az is nagyon boldoggá és büszkévé tesz, hogy a 30. születésnap alkalmából tartott koncertünkön is rengetegen velünk voltak. Majd háromezer emberrel ünnepelhettünk közösen, átölelhettük egymást lélekben, alig akartak minket elengedni a csarnokból.
-fela-
