Szentesi-pince – hirdeti a tábla a budaörsi önkormányzathoz közeli utca egyik házán. S bár belépve az embernek nincs kifejezetten olyan érzése, hogy egy vendéglátó egységbe érkezett, a hely szelleme, hangulata valahogy mégis azt sugallja, itt bizony nem csalatkozik a vándor, ha esetleg valami jófajta nedűre „volna vágyása”. Mert abból nincs hiány a Szentesi Józsefhez köthető helyeken, ezt talán a szigorú szakmai szavazatok alapján odaítélt Borászok Borásza díj is jelzi, amelyet a budaörsi szakember 2013-ban nyert el.
Természetesen hatalmas megtisztelésnek tartom és nagy örömmel fogadtam a díj elnyerését, mert ez azt bizonyította, hogy nem hiábavaló az a munka, amit folytattam – kezdi házigazdánk, amikor szóba kerül a rangos elismerés.
– Ez a munka pedig ugye a régi magyar szőlőfajták újjáélesztése. Megmondom őszintén, figyelembe véve a magyar borkultúra elmúlt százéves történetét, így első hallásra nem tűnik biztos sikert ígérő vállalkozásnak. Mégis miért döntött emellett?
Az tény, hogy Trianon gyökeresen megváltoztatott mindent. Míg előtte Magyarország a világ második számú pezsgőkészítő állama volt a franciák mögött, és a borok területén is világszínvonalú termékeket állítottunk elő, az első világháború után gyakorlatilag lenullázódott minden. Ezen pedig a majd fél évszázados szovjet uralom sem segített, sőt. A rendszerváltás után ugyan beindult valami, de az eltelt 30 év kevés az igazi változások eléréséhez. Jómagam tősgyökeres budaörsi, szőlővel is foglalkozó családból származom, mégis a borászkodás ötlete csak majd ötvenéves koromban vetődött fel bennem. Ekkor kezdtem el régi szakkönyveket bújni és foglalkozni a régi, filoxéra járvány előtt honos magyar szőlőfajtákkal. S hogy miért pont ezekkel? Józan paraszti ésszel úgy gondolom, ha külföldön járok, ha bort akarok kóstolni valahol, mindenképpen először a helyi fajtákkal kezdem. Hasonlóan, ha egy külföldi borissza érkezik Magyarországra, ő sem akarja a százezredik cabertnet-t vagy azt a chardonney-t kipróbálni, amit akár az Antarktiszon is fogyaszthat, hanem a helyi jellegzetességeket keresi. Jelenleg Magyarországon 15 fajta fehér és kétfajta vörös helyi szőlő van. Csak úgy érdekességképp említem meg, hogy Olaszországban mintegy ezer, Spanyolországban hatszáz, Portugáliában mintegy ötszáz fajta van.
– Tehát amikor elkezdte ezt a munkát, igazából egy teljesen új terepre tévedt. Kitől, vagy honnan tudott mégis ismereteket gyűjteni?
Réges-régi szakkönyveket kezdtem el bújni és igyekeztem autodidakta módon képezni magam. És valóban senkit sem tudtam felhívni, megkérdezni arról, hogy te mikor, mit csinálsz ezekkel a szőlőkkel, hogy jó bor legyen belőle. Szóval maradtak a régi könyvek, amelyekben olyan fajtákról olvashattam, amelyekről előtte még életemben nem hallottam. Ezekből a fajtákból pedig 130 éve, a filoxéra járvány óta nem készült bor. Végül kiválasztottam tíz fehéret és tíz vöröset, majd a pécsi kutatóintézetből sikerült beszereznem őket. Itt Budaörsön akkoriban már nem volt túl sok szőlőtermelésre alkalmas terület, így a Velencei-tó környékén kezdtem el szépen-lassan telkeket vásárolni. Az első átoltás 2003-ban volt, azóta tulajdonképpen minden szüret egy-egy kísérlet. Azt például egy franciaországi látogatásom során megtanultam, hogy a szüretelés időpontja kulcsfontosságú, ezeket minden egyes fajtánál nekem kellett kikísérleteznem, meghatároznom a saját tapasztalataim alapján. Úgy gondolom, egy fajtánál nagyjából 10-15 szüret kell ahhoz, hogy a megfelelő időpontot megtalálja az ember. Sört mindennap tud főzni az ember, egy lecsót is bármikor oda lehet tenni, de szüret évente csak egyszer van. Ez egy ilyen szakma.
– Milyen volt kezdetben a fogadtatása a tevékenységének akár a szakértők, akár a szűkebb környezete részéről?
Természetesen mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, ha már borászatra adtam a fejem, miért nem foglalkozom a jól bevált fajtákkal. De mint mondtam, nem ez motivált engem. Állami támogatásra természetesen nem számíthattam, ahhoz pedig, hogy ezek a fajták államilag elismertek legyenek, komoly munka és idő szükséges. Mára létrehoztam egy törzsültetvényt, ahonnan bárki elvihet vesszőket szaporítani, és büszkén kijelenthetem, hogy erre egyre nagyobb az igény. Tehát azt gondolom, kezd sínen lenni a dolog. Nagyjából 18 éve kezdtem el ezzel foglalkozni és az eltelt idő igazolta, hogy ezek a fajták életképesek. Külföldön is egyre nagyobb sikereket aratunk, a lányom például nemrégiben volt Londonban, egy szakkiállításon, ahol tódultak az emberek, hogy megkóstolják a borainkat.
– Akkor ezt most már nyugodtan nevezhetjük sikertörténetnek?
Ha a saját pályafutásomat nézem, rengeteg sikerélményt adott nekem az elmúlt majd húsz év. 2013-ban ugye megkaptam a Borászok Borásza díjat, 2017-ben elnyertem az Év Pincészete díjat, enyém volt a legjobb vörösbor, kell ennél több? Úgy érzem, az általam kikísérletezett utat is egyre nagyobb érdeklődés övezi, például már több előadást is tarthattam a Kertészeti Egyetemen. Ami viszont a magyar bor helyzetét illeti, főként, ha a nemzetközi piacot nézzük, ott azért akad még tennivaló. Meggyőződésem, hogy hangos nemzetközi sikert csak az igazi magyar fajtákkal lehet elérni, mert például a Chardonnay-ból, Cabernet Sauvignon-ból van több tízezer termelő, akik ráadásul jóval előrébb tartanak, mint mi. Ezeket utolérni, pláne megelőzni, szinte reménytelen. Azt gondolom, teljesen felesleges nekünk másolni, amikor Magyarország szinte egyedülálló adottságokkal rendelkezik ezen a téren. És hogy az elgondolásom életképes, azt bizonyítja, hogy a hazánkba érkező kereskedők is ezeket a magyar fajtákból készített borokat keresik a leginkább. Úgy vélem, némi szemléletváltásra is szükség lenne, konkrétan a lokálpatriotizmus erősítésére, hogy a nagy bevásárlóközpontokban az emberek ne a 20 ezer kilométerrel becipelt borokat keressék, hanem a magyar fajtákat. Ausztriában például minden egyes bevásárlóközpontban van egy kis sarok, ahol a helyi, regionális termékeket árulják. Ott természetes, hogy egy étterem a helyi termelőktől szerzi be az alapanyagokat. Itthon sajnos egyelőre nem így van. Ennek ellenére optimista vagyok, mert egyre több a tehetséges fiatal, akik – biztos vagyok benne, hogy – az igazi magyar fajta borokat is egyre nagyobb mértékben meg tudják majd ismertetni itthon és külföldön egyaránt.
- fela –
