Városunk idén ünnepli 40. születésnapját, vagyis csak a várossá nyilvánításét, hiszen a Budaörsi-medence a neolitikumban már bizonyítottan lakott volt. A jubileum alkalmából útjára indítok egy sorozatot, amelyben – felhasználva a remek helytörténeti forrásokat is – Budaörs történelméről írok majd.
A mezolitikum és az újkőkor embere fokozatosan tért át a gyűjtögető és vadászó életformáról az élelmiszerek termelésére, földet művelt és állatokat tartott. Az új életmódból adódóan nem csak a kövek csiszolása és fúrása lett egyre precízebb, fejlődött a szövés-fonás technikája és a fazekasság is. A radiokarbonos vizsgálatok egyértelműen bebizonyították, hogy a korai mezőgazdasági technikák elterjedési útvonala a Duna mentén húzódott. Hazánk területén rendkívül hamar – a Kr. e. 7-6 évezredekben – megjelent a földművelés és az állattenyésztés, majd innen terjedt el a következő évezredekben Nyugat-, és Észak-Európában. Sőt, a Körös-kultúra fennmaradt kerámiái még korábbról, Kr. e. 8000 környékéről származnak: hurka-technikával készültek, és csípett díszítésekkel, karcolásokkal tették szebbé őket. Ezután jelentek meg a vonaldíszes kerámiák: a Kárpát-medence keleti felére az Alföldi vonaldíszes kerámiák voltak jellemzőek, a Dunától nyugatra pedig a Dunántúli vonaldíszes kultúra fazekastermékeit tárták fel.
Budaörsön, a Hosszúréti-pataktól északra az utóbbiak egyik csoportjához, a zselízihez tartozó, kis gömbölyded alakú, félköríves vonalakkal díszített edényeket találtak. A Kr. e. 4. évezredből származó leleteken már a kottafejes díszítés is megfigyelhető, és a későbbieken pirosra festették a kerámiákat. Szintén a zselízi kultúra tárgyi emlékeire bukkantak a régészek a lakótelep területén, a Városháza melletti házak építésekor is.
A Kárpát-medencében a rézkorból – amelyet egyébként egy magyar tudós, Pulszky Ferenc vezetett be a régészeti korszakok közé – különösen jelentős leletek maradtak ránk. Európa több térségében gyakorlatilag nem is volt rézkor, mert amire a réz használata általánossá válhatott volna a kő mellett, teret hódított a vas. A Budaörsi-medence rézkori leletei a badeni kultúrához tartoznak. A falu lakói félig földbe mélyített házakban éltek, amelynek sarkában kövekkel kirakott, majd agyaggal tapasztott kemencék voltak, és különböző munkagödrök. A házak között szemetesgödröket, tárológödröket találtak, sőt, agyagnyerő komplexumokat is. A régészeti leletek között vannak kő- és csonteszközök, kaparók, szövőszékdarabok, és természetesen edénytöredékek. A megtalált tálak kétosztatúak, a bögrék felhúzott fülűek, és a kis pohár kúpos aljú. Feltártak gödröket, amelyekben állatok – ló és szarvasmarha – teljes csontvázai voltak. Temetőre nem bukkantak a régészek, de néhány csontvázra a házak között igen, amelyek gödrökben helyezkedtek el. Egy kultikus célú gödröt is kiástak, amelyben 16 ép kerámia, egy gyermek csontváza és számos állatcsont volt eltemetve. Késő rézkori urnát pedig a mai Tulipán utcában találtak.
A bronzkor korai szakaszából a repülőtér területén kerültek elő edények, a középső bronzkori (Kr. e. 1700-1300) vatyai kultúra tárgyi emlékeit szintén a Hosszúréti-patak mellett, valamint a Budakeszi-árok mentén tárták fel. A Seregély utcában ékszerekre is bukkantak, amelynek tulajdonosa a patak melletti földvárban élhetett. A bronzkarpereceket és a korongokat egy bögrében találták meg, amelyek igen értékes leletek. A késői bronzkor jellegzetes kultúrája az urnamezős volt, ehhez sorolhatók a Budaörs-Kamaraerdőn feltárt tárgyak is. 20 urnasírt találtak, a tárolóvermekből pedig az edényeken kívül egy félkész korcsolyapár is előkerült, amellyel télen a patakon kelhettek át. Látható tehát, hogy a Budaörsi-medence olyan területei, ahol állandó, vagy időszakos vízfolyások voltak, otthonul szolgáltak több ezer éven keresztül az itt élő népességnek.
A Kr. e. 8-5. században már etnikumokhoz tartozó leletekkel is találkozhatunk. A Hallstatti kultúrához tartozó feltárt – nem túl nagy számú – kora vaskori tárgyak a proto-keltákhoz köthetők. Kimondható, hogy az említett területek folyamatosan lakottak voltak, és az ebből az időszakból származó edények hasonlítottak az urnasírokban talált kerámiákhoz. A besimított táltöredék grafitos, rácsmintás, belül fényes és fekete színű. A feltárt 3 darab pecsételő agyagból készült, és határozottan a szkíta kézművesség jegyeit viseli.
A Kr. e. 4. századtól az eraviszkuszok népe telepedett le a környékünkön, és vegyes lakosságot alkottak a régebben itt élő, őslakos emberekkel. Róluk szól majd sorozatom következő része.
(Földváry)
