Ahogy arról honlapunkon is beszámoltunk a hagyományoknak megfelelően idén is megtartotta újév köszöntő vaszilopita-ünnepségét a Budaörsi Görög Nemzetiségi Önkormányzat. E rendezvényen a résztvevők megsütnek egy kerek édes tésztát, a pitát, úgy, hogy egy pénzérmét rejtenek bele.
Amikor elkészül, felszentelik, majd felvágják és akihez az érme kerül, az különösen boldog és eredményes új évre számíthat. Hagyomány a hagyományban itt Budaörsön, hogy a szentelést ezúttal is Ötvös Csaba, azaz Joszif atya celebrálta. Úgy gondoltuk, érdemes egy kicsit jobban megismerkednünk vele, egyúttal egy kicsit többet megtudni az általa képviselt egyházról, a görög ortodoxiáról.
Úgy gondolom, a kereszténység három fő ága közül itt Magyarországon talán az ortodoxia a legkevésbé ismert. De ha jól tudom, nem volt ez mindig így.
Olyannyira nem, hogy a bizánci hagyománnyal már a kalandozó magyarok megismerkedtek, de utalhatunk a jóval közismertebb Szent Koronára, vagy a koronázási palástra is. Az azóta eltelt közel ezer év számos szentet adott nekünk. Mint amilyen Szent Hierotheosz, az első Bizáncból érkezett püspök, Szent Piroska, Szent László leánya, akit II. Kommenosz János bizánci császár vett feleségül, Szent Magyar Mózes, Efrém és György remeték, vagy a 2000-es milleniumi ünnepségek keretében Bertalan patriarcha által az ortodox szentek sorába emelt Szent István királyunk.
De az ismeretlenségre magyarázatot adhat az is, hogy szórványban élünk, történelmi, bevett egyházként, néhány ezer főnyi hívővel, bár ez a szám emelkedik – a legutóbbi census eredményeit figyelembe véve. És persze hivatkozhatunk történelmi léptékkel arra is, hogy a reményteli kezdet után, körülbelül egyidőben az Árpád-ház kihalásával, a magyar ortodoxia helyzete is nehezebb lett. Aztán a magyarságot sújtó tatárjárás, a török uralom, a római uniók, a Trianoni döntés és a II. világháború utáni kommunizmus, óriási csapásokat mértek a hazai ortodoxiára is.
De hitünk magyar történetéről sok, avatott kezű kutató írt már. Számunkra alaphelyzet a szórványlét, és az, hogy nincs egységes magyar ortodox egyház, hanem különböző ortodox egyházak testvéri közössége alkotja a magyar ortodoxiát.
Én a Magyarországi Exarchátusban szolgálok, amelynek hivatalos bejegyzésére csak 1995-ben került sor (hivatalos nevén: Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátus). Jogilag az Ausztriai Metropóliához tartozunk, jelenlegi metropolitánk Arszeniosz, Ausztria metropolitája, Magyarország és Közép-Európa exarchája. 2018 óta van segédpüspökünk Paisziosz atya, Apamea címzetes püspöke.
A kis történelmi visszatekintés után akkor térjünk kicsit rá az ön történetére. Hogyan jött az életébe a a papi hivatás?
Bennem sokáig nem merült fel, hogy az legyek. Hajdúnánási református családból származom, de a szüleim nem igazán voltak templomba járó emberek. A hittel a nagymamám példáján keresztül ismerkedtem.
Aztán nagy lökést adott a középiskola, a Debreceni Református Kollégium, majd az egyetem. Filozófia és magyar szakon tanultam a Debreceni Egyetemen. Ekkor találtam rá a görögkatolikusokra, és nagyjából ekkor kezdtem el behatóbban foglalkozni a korai kereszténységgel. Budapestre kerülve Baán István atyához jutottam el, és neki nagyon sokat köszönhetek főleg a lelki eszmélődésemben.
Az Egyiptológia tanszékre először csak bejártam, vallás- és filozófiatörténeti órákat hallgattam, tanultam a kopt nyelvet, aztán Luft Ulrich professzor úr segítségével felvettek PhD-s képzésre. A korai keresztény hagyomány egyik árnyékos oldalát, az antik gnózist, különösen a Nag Hammadi Könyvtár ide sorolható anyagát kutattam.
A doktori dolgozatomat az egyik irat elemzéséből írtam. Nag Hammadi egy kis egyiptomi falu, ahol az 1949-ben egy pásztorfiú korsókba rejtett kopt nyelvű kódexeket talált. Ezekben különböző filozófiai, bölcsességi, apokrif iratok 3-4.sz-ban készült kopt fordításai olvashatók, köztük sok olyan, amelyeket az antik gnózishoz sorol a modern kutatás.
Innen már kis lépés volt a korai keresztény szerzetesség iránti érdeklődés, a sivatagi atyák hagyományának homloktérbe kerülése. A régiek pedig a kortársakhoz, a görög szerzetességhez, a Szent Hegyre, Athoszra vezettek. Ide többször eljutottam egyre hosszabb időkre, és közben megragadott – ha nem is a hajamnál fogva – és nem eresztett többé az élő, Lélekkel teli és lüktető hagyomány, a szertartások szépsége, a dallamok, az ikonok, a szerzetesek által megélt hit, és végül megkereszteltek a Vatopedi nagymonostorban, és a Ioszif (vagyis József) nevet kaptam, Hészükhaszta Szent József után.
Ekkor már a papi hivatás is felmerült Önben?
Nem, ez még akkor sem. Ez egy másik história. Az ortodoxia iránti érdeklődés Budapesten a Szent István és Szent Hierotheusz kápolnába vezetett. Itt ismerkedtem meg a leendő feleségemmel is. A monostorból ide tértem vissza, és aztán összeházasodtunk. Körülbelül fél évvel később, egy budapesti látogatása során, Arszeniosz metropolita atyánk, aki ekkor látott először, beszélgetett velünk néhány mondatot (a feleségem, Szofi fordított) és megkérdezte tőlünk, csak úgy, hirtelen a semmiből, hogy „legyen pap belőle?”. Én pedig azt válaszoltam neki, „elgondolkodom”.
Aztán néhány beszélgetéssel és pár hónappal később a feleségemmel együtt kikerültünk Görögországba, Thesszalonikibe. Az első évben újgörög nyelvtanfolyamra jártunk, aztán az Arisztotelész Egyetem Teológiai Fakultásán elkezdtünk egy azóta is folyamatban lévő PhD képzést. De a tanulmányok mellett alapvetően a hitünk, az ortodoxia megtapasztalásához kaptunk lehetőséget úgy, ahogy láttuk, éltük, megismertük a mindennapokban, a templomokban, a gyülekezetekben.
2019 novemberében a Metropolita atya diakónussá szentelt Beloianniszban, és az egyházi hagyomány, a liturgikus élet a szertartások belülről való megismerésével bővült a feladatok köre. A Kalamariai püspök, Jusztinosz atya segített minket és helyezett el a Szent Panteleimon templomba, ahonnan bő egy év után kerültem át Szent Paraszkevi templomába és szolgáltam egészen hazautazásunkig.
Jelenleg Budakeszin él a családjával. Itt is teljesít szolgálatot?
Jelenleg Budapesten szolgálok. Amikor végleg hazarendelt a Metropolita atya, akkor már első leányunk, Zoé majd kétéves volt, és úton volt a második, Róza (a harmadik, Veronika most múlt három hónapos). Pappá szentelésem után a Szent István és Hierotheosz kápolnába helyeztek, és egy rövidebb kitérőt leszámítva azóta is ott szolgálok.
Budakeszire sok-sok költözés után találtunk. Tettünk több lépést afelé, hogy helyben, illetve a környékbeli ortodoxokkal összefogva alapítsunk egy közösséget. Agárdi Szpirosz Bendegúz, a budaörsi görög önkormányzat vezetője segített sokat, hogy – főleg az itt élő görög családokat bevonva, egyházi életet szervezzünk, különböző rendezvényeket tartsunk. Szolgáltunk szent liturgiákat Budaörsön, még János atyával kooperálva, aki megengedte, hogy a Seregélyek Kápolnában tartsunk liturgiákat, aztán a Nepomuki Szent János templomban is. Budakeszin a nemrég elhunyt Kristóf atya hozzájárulásával használhattuk a kegytemplomot Makkosmárián és szerveztünk családi napokat, erdőjárást, beszélgetéseket.
De ezek a kezdemények most pihennek, és inkább kisebb, mint nagyobb intenzitással azon dolgozunk, hogy saját helyet találjunk itt a régióban. Egy kisebb házat, helyet keresünk, kápolna gyanánt, ahol szertartásokat, közösségi összejövetelek tarthatunk, és fogadhatjuk azokat is, akik érdeklődnek az ortodox hagyomány iránt.
A hitünk a Húsvét misztériumára, örömére és ragyogására épül. Ebből meríthetünk, ahogy énekeljük is: „Jertek, vegyetek világosságot az alkony nélkül való világosságból”. A hivatásban az a jó, hogy van kire hallgatni, csak hallani kell, amikor hív. A nehézségek is segítenek, az áldásért is meg kell dolgozni. Motivációt, segítséget, példát adnak a szentek és a hívek, de talán elegendő most a Metropolita atya szavait idézni, amiket még a szentelésemen mondott: „nem lehetünk nyugodtak addig, amíg nem kerül minden lélek a Mennyek Országába”.
- fela –
