Hangulatos, már-már lakájos tantermek, benne elmélyülten tevékenykedő gyerekekkel és felnőttekkel. Mintha nem is egy iskolában, hanem valamilyen szabadidős elfoglaltságot biztosító intézményben járnánk. Pedig a Creascola ízig-vérig iskola, mégpedig egy kéttanítási nyelvű alsó tagozat és nyolcosztályos gimnázium a budaörsi lakótelep szívében. Mindez azonban egy kicsit másképpen. S hogy pontosan miben más, arról az alapítóval, Henn Péterrel beszélgettünk.
Tulajdonképpen már huszonéves éves koromban megszületett egy olyan iskola létrehozásának ötlete, ahol a közösségi együttműködés, a kézműves-praktikus oldal és a tudás egyben van és talpraesett fiatalok kerülnek ki onnan – kezdi Henn Péter a beszélgetést.
És mikor vált ez realitássá?
Az egész úgy nyolc évvel ezelőtt kapott egy nagy lökést. Akkor ismerkedtünk meg egy osztrák iskolával, a Salzburg melletti Werkschulheimmel. Ez egy több mint 70 éve működő nyolcosztályos gimnázium, ahol a gyerekek a hagyományos tudásanyag elsajátítása mellett egy kézműves hagyományokra épülő oktatásban is részesülnek. Ennek részeként a gyerekek terveznek, építenek és az így elkészült eszközöket használják is. Aztán tizenegyedikes korukban egy vizsgamunkát kell bemutatniuk, amely egy nagyon komoly, már-már mérnöki projekt. Az itt látottakat, tapasztaltakat is figyelembe véve aztán 2019-ben végre mi is el tudtuk indítani a tanintézményünket, először 48 gyermekkel, most pedig már közel 300 tanulónk van. Azt szokták mondani, öt tanév kell egy iskola kiforrásához. Nos, mi még nem értünk ennek a végére, sőt még végzős osztályunk sem volt, hiszen a legidősebbek még csak tizedikesek, de az eddigi eredmények alapján azt mondhatom, bíztatóan alakulnak a dolgok. De folyamatosan fejlesztünk, az idén indult alsó tagozatunkban már például kétnyelvű, angol-magyar oktatás folyik, jövőre pedig az iskola átvált egy Cambridge International Schoolra, idén megszereztük a Cambridge nemzetközi iskola minősítést is. E szerint az angol nyelvet, matematikát és a tudományos tárgyakat kell majd angol nyelven tanítunk. E mellett az úgynevezett műhely-tantárgyak is két nyelven folynak. Ebben van egy gasztro irány, van egy, nevezzük így fás-műhely, ez egyfajta klasszikus gyakorlati képzés, van digitális tervezés, amely a lézervágástól a 3D-s nyomtatásig, mindent magába foglal és van alkotóművészeti águnk, amelybe beletartozik a festészettől kezdve a ruhatervezésig minden. Idén elindítottunk egy üzleti szakirányt is, amely a terveink szerint rövidesen egy 500 órás programot tartalmaz majd, amelyben egy finn iskolával működünk együtt. Ez egészen az érettségéit kíséri majd az ebben résztvevőket, és a része lesz egy 100 órás gyakorlati képzés is, amelyet a diák akár a saját szülei vállalkozásában is eltölthet.
Ön mit nevezne az iskola legfontosabb célkitűzésének, feladatának?
Röviden összefoglalva, motivált, tudatos és talpraesett fiatalok nevelését. Mi itt az iskolában igyekszünk arra tanítani őket, hogy merjenek kezdeményezni, cselekedni, tenni valamit a saját boldogulásukért. A mi feladatunk pedig ebben az, hogy mindenben segítsük őket, teremtsük meg az ehhez szükséges feltételeket. Ugyanakkor az is fontos, hogy felelősséget is vállaljanak a tetteikért. Hogy például, az, hogy hogyan tanulnak, hogy végzik el a kiadott feladatokat az is alapvetően az ő felelősségük, csak kizárólag tőlük függ, rajtuk múlik. Más nem tudja helyettük ezt megcsinálni. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy hagyjuk a gyerekeket kezdeményezni. Ha ők kitalálnak valamit, azt mi nemcsak meghallgatjuk, hanem segítünk annak megvalósításában. Jó példa erre az iskolarádió, amely a diákok ötlete volt és pillanatokon belül, egyfajta karácsonyi ajándékként várhatóan meg is valósul. Mi biztosítottuk hozzá a szükséges technikai feltételeket, de a tartalmi rész, az már az ő kreativitásukon múlik. Azt szoktam mondani, az iskolának nagyon realisztikusnak kell lenni, ez nem egy művi, nem lehet a külvilágtól teljesen elzárt közeg. Olyan feladatokkal kell találkozniuk a diákoknak, amelyek az életben is szembe jöhetnek. A másik ilyen fontos mottónk az, hogy „az iskola nem a tanítás, hanem a tanulás helye”. Ez alatt pedig azt értjük, nemcsak a diákoknak, hanem a tanároknak és a szülőknek is tanulniuk kell. Értem ez alatt például, hogy akár a tanár is hibázhat, de be kell ismernie és megmutatnia, tanult ebből, hogy aztán ő is jobban végezze a munkáját. Az eddigi gyakorlat pedig azt mutatja, hogy ez a hozzáállás elképesztő motivációs erő a diákok számára, hiszen azt látják, hogy a tanáraink is megértettek és elfogadtak valamit abból, amit kértek és kezdeményeztek, sikerült tehát valamin változtatni. A felnőttek és a gyerekek együttműködése komoly közösségformáló erővel is bír, másrészt pedig olyan óriási hajtóerő, amely akár a diákok egész későbbi életére kihathat.
