Mintegy 60 színpadi bemutató, megszámlálhatatlan filmszerep, önálló irodalmi estek, könyvek – rövid címszavakban talán így tudnánk összefoglalni Ambrus András életművét. S, ha már a statisztikáknál tartunk, a novemberben a 99. születésnapját ünneplő színművész éppen 50 éve lakik Budaörsön, a Fenyves mellett épített házában. Amit pedig még rendkívül fontos kiemelnünk vele kapcsolatban, az a székely származása, amelyre tiszta szívéből büszke és ápol a mai napig is, annak ellenére, hogy a második világháború befejezése óta az Anyaország polgárának mondhatja magát.
Már az egyik legismertebb magyar filmben, az 1949-ben készült Ludas Matyiban is szerepet kapott. Nagyon korán kezdte tehát a mesterséget, de hogyan lett Önből színész?
Azt szoktam mondani, én már pólyás kisbabaként is szerepeltem. Gyergyóalfalun, egy hétezres lélekszámú, gazdagnak mondható településen születtem. Édesapámnak egy kocsmája volt, amely mögött egy színpad is fel volt állítva. Itt pedig rengeteg előadás volt. Az egyiken pedig szükség volt egy kisbabára és a színészek elkértek engem az édesanyámtól. A „szerepem” az volt, hogy keresztül vittek a színpadon. Én pedig állítólag abban a pillanatban, ahogy a színpadon voltam hangos sírásba kezdtem, és ezt egészen addig folytattam, amíg ki nem vittek. Szóval mondhatni, tökéletesen alakítottam a szerepem.
Innen pedig egyenes út vezetett a budapesti színművészeti főiskoláig?
Ez egy érdekes véletlennek is köszönhető. A második világháború kitörése miatt nem tudtam befejezni a középiskolai tanulmányaimat. Majd bevonultam katonának, a Vajdaságba kerültem a repülősök közé. A háború végén orosz hadifogságba kerültem, ahonnan azonban sikerült megszöknöm és hazajutnom. Otthon Apám közben a bátyámra bízta a kocsma vezetését, én viszont megkaptam a színpadot. Mondanom se kell, rendkívül mozgalmas színházi életet sikerült itt kialakítanom.
Rengeteg bemutatónk volt, nagyon komoly szerepeket volt lehetőségem eljátszani. Nagy sikereket arattam. Hogy egy példát mondjak, egy színdarabban az volt a szerepem, hogy egy pisztollyal öngyilkos legyek. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a színpad mögött valaki egy igazi puskával lőtt egyet, amikor én a fejemhez tartottam a fegyvert. Az „öngyilkosságom” olyan hitelesre sikeredett, hogy több néző, sőt még egy orvos is felrohant, mert azt hitték, tényleg elsült a fegyver. Aztán megnyugodtak, amikor látták, hogy életben vagyok.
Szóval, nagyon emlékezetes időszaka volt az életemnek. Emellett közben tagja, sőt egyik vezető tisztségviselője lettem az akkor létrejött Magyar Népi Szövetségnek is. Ezt pedig a helyi román szervek nem nézték túl jó szemmel. Így végül úgy döntöttem, átjövök az Anyaországba. Két barátommal együtt szöktünk át a határon, mindhárman katona múlttal rendelkeztünk, ami valamelyest megkönnyítette a dolgunkat. És itt jön az a korábban említett szerencsés véletlen. Én először egy Dunántúlon élő barátomnál laktam, ő mutatott egyszer nekem egy újsághirdetést, hogy a budapesti Színművészeti Főiskolán lehetősége van leérettségiznie annak, akinek a háború miatt félbe kellett szakítania a tanulmányaimat. Azonnal jelentkeztem, fel is vettek, így elkezdtem a tanulmányaimat, érettségi, majd a főiskola.
1953-ban diplomázott, de addigra már rengeteg színpadi és filmszerepet játszhatott el. Az 1956-os események azonban az Ön karrierjét is megtörték? Mi történt a forradalom idején?
Igen, főiskolásként rengeteget hívtak, játszhattam a Nemzeti Színházban, az Ifjúsági Színházban és néhány filmben is szerepet kaptam. Diploma után pedig szerződést is az Ifjúsági Színházban, ahol nagyon komoly főszerepeket játszhattam el.
Aztán 1956-ban én fegyverrel a vállamon próbáltam megvédeni a Nemzeti Színház épületét, amely akkoriban az ország talán legszebb háza volt. A forradalom leverése után emiatt közölték velem, hogy az elkövetkezendő húsz évben nem kaphatok se szerződést, se komoly szerepeket. Ez így is történt, bár rengeteget játszottam, filmekben, színházban, de igazából csak kisebb szerepeket. Emellett viszont rengeteget jártuk az országot Horváth Árpád barátommal, aki évfolyamtársam volt a főiskolán, de rendezői szakon végzett. Színházi előadásokat, irodalmi esteket tartottunk. Volt egy kis Trabantom, néhány év alatt több tízezer kilométert tettünk bele, bejártuk az egész országot. Írtam egy könyvet is, Gyergyó címmel, amelyben édesapám történetét írtam meg, hogyan és miért került börtönbe a két világháború között, a világválság idején.
Szinte minden ismert magyar színésszel, rendezővel dolgozott. Ki volt az, aki a legnagyobb hatással volt Önre?
A legjobb szakmai kapcsolatom a már említett barátommal, Horváth Árpáddal volt. Rengeteg dolgoztunk együtt és nagyon megértettük egymást. Tőle kaptam egyébként életem során az egyik legnagyobb elismerést is. Egy alkalommal valamiért panaszkodtam az életemre, ő pedig csak annyit mondott, idefigyelj András, te csak fogd be a szádat! Egy szál ruhában jöttél át ide a csonka Anyaországba te is és a feleséged itt. Itt pedig két gyereket tisztességgel felneveltetek, nem is akárhogy, mindkettőt „lakásban hagytátok”, ti is több házat építettetek, teljességgel elégedett lehetsz az életeddel.
Egy időben viszont a feleségével úgy döntöttek, hazaköltöznek Székelyföldre. Mi volt ennek az oka?
Feleségem tanárnő volt, szintén Székelyföldről költözött Budapestre. Fájt a lelkünk azért, hogy mindazt, amit életünk során megtanultunk, azt nem tudjuk a szülőföldünk javára fordítani. Így aztán úgy döntöttünk, hazaköltözünk, mégpedig Marosvásárhelyre. Én leszerződtem a marosvásárhelyi színházhoz, ő is kapott állást, mindketten jól kerestünk. Sajnos, azonban a színház igazgatója, igazi román ember volt, szóval nem nagyon jöttem ki vele. Ezért egy idő után visszaköltöztünk Budapestre. Előbb a Sashegyen építkeztünk és laktunk, de közben édesapám eladta otthon az erdőit és abból a pénzből közben örökségül kaptam tőle 60 ezer forintot. Abból vettük meg ezt a telket itt Budaörsön és kezdtünk el később építkezni. Ennek pont idén lesz ötven éve.
Székely kötődése már akkor is látszik, ha az ember végigsétál itt a kertben, például azon a gyönyörű, faragott székelykapun is. Ha jól tudom, ez sajátkézzel készült?
Igen, ezt én magam faragtam ki, hogy adjon egy kis hazai hangulatot itt is. Rendkívül fontosak számomra a gyökereim, nem felejtem, honnan érkeztem. És ha már az egybegyűjtött tudással és tapasztalattal szülőföldemen nem igazán tudtam segíteni, igyekeztem életem során az itt élő székelyek hasznára lenni. Ha nem is alapító tagként, de már szinte a kezdetektől részt vettem a Budapesti Székely Kör tevékenységében. Korábban pedig itt Budaörsön is szerettem volna valamilyen székely egyesületet létrehozni, ez azonban sajnos akkor nem lett túl sikeres. Pedig összegyűjtöttem megfelelő létszámú csapatot is és gondoltam, kellene valami irodaféle, vagy valami hely, ahol alkalmanként össze tudnánk gyűlni, ahová programokat lehetne szervezni. Be is mentem a budaörsi színház akkori igazgatójához, aki azonban azt mondta, szívesen ad nekünk helyet, de csak akkor, ha a szervezetünk nevében nem szerepel a székely kifejezés. Így pedig nem volt túl hosszú életű a kezdeményezés.
Ha jól tudom, a mai napig fellép, előad különböző rendezvényeken. Ezek szerint ezt egy „életen át kell játszani”?
Igen, a mai napig kapok meghívásokat ünnepségekre, és amíg a lábam visz, addig igyekszem is eleget tenni ezeknek. Legutóbb például Budakeszin léptem fel a Székely Szabadság Nap alkalmából rendezett ünnepen, de itt Budaörsön is rendszeresen meghívnak a Trianon-emléknapon szervezett megemlékezésekre, vagy a Budaörsi Székely Kör rendezvényeire. Igen, menni kell előre, ott kell lenni, ez az élet.
- fela –
