Elkezdődött egy újabb év, ezért egy sorozatot is útjára indítok. Azt szeretném minden hónapban egy,
esetleg két részben bemutatni, hogy számomra mit jelent az, hogy a város az otthonom, nem pedig
csak a lakóhelyem. A célom nem az, hogy felsoroljam mi történt az adott hónapban, inkább a
gondolatébresztés a motivációm, megmutatni azt, hogy mi, mint városlakók mivel tudunk
hozzájárulni ahhoz, hogy Budaörs megtartson minél többet régi arculatából, hangulatából, ami
otthonossá és egyedivé teszi a városunkat, hogy ne csak egy legyen a sok hasonló agglomerációs
település közül.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy 1986. január 1-én kapta meg Budaörs a városi rangot. A
városvezetés és a helyi média „Boldog születésnapot Budaörs” felkiáltással, előbbi „30 éves az én
Budaörsöm” fotópályázattal ünnepelt a legutóbbi kerek évfordulón egy nagy születésnapi tortával,
így előre jelzem, hogy jövőre nem 40 éves lesz Budaörs, hanem csak a várossá nyilvánítás 40.
évfordulója lesz.
Értem, hogy miért ilyenek a szlogenek – emlékeztetek arra az őrült véleményre,
hogy vannak, akik szerint Wittinghoff Tamás „találta ki a várost” -, de ez hamis állítás, így
rettenetesen bosszant, de térjünk vissza a várossá nyilvánításhoz.
A kommunizmus utolsó évtizedében már sokkal kevesebb feltétel teljesülésével lehetségessé vált a
nagyközségek várossá nyilvánítása, korábban olyan szigorúbb feltételeknek kellett megfelelni, mint
például a nyolcezer fő feletti lakosságszám, ami adott is volt, de az már nem, hogy Budaörs
nagyközség vonzáskörzetében 30 ezer fő élt.
A vonzáskörzet ugyanis nem azt jelentette, hogy élnek-e x km sugarú körben ennyien, hanem azt, hogy ők napi szinten kapcsolatban vannak-e az adott településsel, használják-e a közösségi szolgáltatásait (iskola, orvosi rendelők, stb.), igénybe veszik-e az ottani szolgáltatásokat.
Budaörs szerencsére elkerülte, hogy az 1950-ben létrejött „Nagy-Budapest” része legyen, majd amikor „könnyebbé” vált a várossá nyilvánítás, akkor a tanácselnök ezt az utat választotta. Opcióként ugyanis akkor felmerült az is, hogy Budapest újabb kerülete legyünk, ami abban az időben több előnnyel is járt volna (budapesti bérletek, budapesti díjszabású vezetékes telefonok, stb.). De summa summarum, a tanácselnök azzal, hogy nem akart egy lenni fővárosunk sok tanácselnöke közül, nagy szívességet tett a településnek.
A várossá nyilvánítással ugyanis lehetőség nyílt arra, hogy minél több közösségi szolgáltatást helyben, ne Budapesten kelljen továbbra is igénybe venni. (Rém)álmunkban se jutott eszünkbe az, hogy élhető, helyi szolgáltatásokkal ellátott kisváros helyett nagyvárosias uniformizált kisvárossá válunk.
Ha már január, akkor tél, ha tél, akkor hó. Annak idején – köszönhetően Budaörs fekvésének –
egészen kiváló szánkózási lehetőségekkel bírt a településünk. Ha hullott a hó, suli után elővettük a
szánkót, vagy ha nem volt, akkor a hónunk alá csaptunk egy vastagabb, masszívabb műanyagzsákot
(„bob” gyanánt), és irány fel a dombokra, hegyekre! 10-20 perc alatt fent voltunk.
Azt nyilván nem fogom a városvezetés „számlájára” írni, hogy igen régen elvétve esik csak szánkózásra alkalmas hó, de azt igen, hogy ha esne, akkor se tudnának a gyerekek egyedül, kocsi nélkül Budaörsön elmenni szánkózni.
A szánkózásra alkalmas helyeket beépítették, azokban a kis utcákban, ahol le lehetett
siklani, már annyi az autó, hogy az utca túloldalára sem egyszerű átjutni. Igen, tudom, bizonyos
folyamatoknak nem lehet gátat szabni, ilyen a gépkocsiszám drasztikus emelkedése, de tudatos
tervezéssel a jelenleginél sokkal több olyan területnek kellett volna megmaradnia városunkban,
méghozzá gyalogosan gyorsan elérhető helyeken, ahol sétálni lehet, kirándulni lehet, és ahol, ha
végre esik a hó, szánkózni is.
(Földváry)
