A front még hazánk területén húzódott, amikor a szovjetek 1944 decemberében rendeletekben rögzítették az elfoglalt területekről a sváb férfiak deportálását, munkaszolgálatra hurcolását. A bosszú egyértelmű indíték volt, de nem csak a Szovjetunió szorgalmazta a németség kollektív megbüntetését, hanem a nyugati hatalmak is. A potsdami konferencián döntöttek a győztes hatalmak arról, hogy Közép-Európából a német lakosságot át kell telepíteni Németországba.
Hazánkban a kitelepítés ügyét a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra bízták. A SZEB magyarországi vezetője Vorosilov marsall volt, és a bizottságban általában a szovjet elképzelések domináltak.
Kevésbé köztudott azonban Csehszlovákia nagyon fontos szerepe a hazai svábság kitelepítésében. Csehszlovákia folyamatosan űzte el a felvidéki magyarok ezreit, akik csak egy batyut hozhattak magukkal, miután megfosztották őket mindenüktől.
A szándékuk az volt, hogy minél több magyart tudjon Magyarország befogadni a következő években, amivel a Felvidék nemzetiségi arányait akarták ismételten megváltoztatni.
Így a csehszlovák kormány nyomást gyakorolt a szövetséges hatalmakra, a csehek kérésére került be a potsdami konferencia döntései közé a magyarországi németség ügye, eredetileg csak a csehszlovákiai és a lengyelországi németek kitelepítése szerepelt volna benne.
A háromhatalmi döntést a magyar kommunisták üdvözölték, egyrészt mert mindenben a szovjet érdekeket szolgálták ki, másrészt pedig a háború utáni gazdasági és szociális katasztrófa enyhítéséhez akarták felhasználni a svábok vagyonát. Természetesen a Magyar Kommunista Párt a németektől elkobzott javakkal tagokat, támogatókat is toborzott.
A potsdami határozatot a Nemzeti Parasztpárt dicsérte a leghangosabban, aminek legfőbb oka az volt, hogy a szegényparasztság földhöz juttatásához eszközt láttak a kitelepítésben, hiszen ehhez a svábok földjeit is fel kívánták használni.
1946. január 19-én gördült ki az első szerelvény a budaörsi vasútállomásról Németország felé. Idővel a szövetségesek álságosan megpróbálták a felelősséget legalább részben a magyar kormányra áthárítani, pedig azt, hogy kollektív bűnösnek lehetett nyilvánítani a németséget, arra ők adták meg az engedélyt.
A hazai kommunisták pedig éltek a lehetősséggel, még azt sem vették figyelembe, hogy a kollektív bűnösség elve érvet szolgáltatott a cseheknek a felvidéki magyarság kollektív elítéléséhez.
A kitelepítésről a Tildy-kormány határozott, bár a Kisgazda párt, hasonlóan az SZDP-hez helytelenítette a kollektív felelősségre vonást. Felszólalt ellene többször Mindszenty József hercegprímás, a magyar katolikus egyház feje, Kapi Béla evangélikus püspök, de tiltakozott Keszthelyi Nándor és Bibó István is, akik a Belügyminisztérium osztályvezetői voltak, valamint 26 író és művész a Magyar Nemzet hasábjain.
Sajnos eredménytelen volt a tiltakozás, a nagyhatalmak a kitelepítési tervet elfogadták, semmilyen kifogást nem emeltek. Miközben a nyugati nagyhatalmak hangosan elítélték az emberiség elleni bűncselekményeket, csöndben engedélyezték a németség kollektív bűnösségére hivatkozó etnikai tisztogatást, vagyonuk elkobzását, elűzésüket otthonaikból.
Emlékezzünk az elüldözöttekre, óvjuk és ápoljuk, amit ránk hagytak!
(földváry)
