Budaörs Város Önkormányzata a Kossuth-szobornál tartotta ünnepi megemlékezését tartott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 178. évfordulója alkalmából.
A rendezvényen fellépett a Budaörsi Pro Musica Kórus, a Szélrózsa Néptáncegyüttes, a Budaörsi Fúvószenekar és a Budaörsi Latinovits Színház művészei, majd Wittinghoff Tamás polgármester mondott beszédet.
Wittinghoff Tamás teljes beszéde:
1848. február közepén, egy hónappal a magyar forradalom kirobbanása előtt már politikai lázban égett az ország. Legalábbis annak tudatos része. A nemesség és a polgárság körében eddigre már többségbe kerültek azok, akik előtt világos volt, hogy előbb-utóbb változásnak kell jönnie, mert a rendszer, amely már képtelen volt biztosítani a gazdasági növekedést, a fejlődés gátjává vált, miközben az önálló nemzetté válásunkat is akadályozta. A kérdés csak az volt, hogyan fog végbemenni az átalakulás: békésen, alkotmányosan vagy harc árán? Néhány radikálison kívül mindenki a törvényes úton akart járni.
A legnyomorultabb körülmények között élő paraszti rétegek számára elviselhetetlen volt az élet, csak ők ekkor még egyfajta természeti törvénynek tekintették a sorsukat. Tisztelték az uralkodót és jótevőjüknek tekintették, nem kérdőjelezték meg a fennálló rendet. Általában a legszegényebbek ismerik fel a legnehezebben, hogy kik azok, akik miatt nyomorban élnek.
A bécsi udvar viszont nagyon is számolt ezzel az ősi beidegződéssel és biztos volt abban, hogy kritikus pillanatokban a tudatlanságban tartott néptömegeket ki tudja majd játszani a haladás hívei ellen. Abban bíztak, hogy nálunk is működni fog a galiciai modell, amely 1847-ben a nemzeti függetlenségért küzdő lengyel nemesség ellen fordította a parasztságot, akik valóságos vérengzést hajtottak végre a földbirtokosok körében. A tömegek álhírekkel való megtévesztésének és felizgatásának a technikáját sem ma találták ki. A bécsi udvar akkor azt terjesztette el a lengyel jobbágyok között, hogy a nemesség a parasztság kiirtására készül.
Csakhogy a magyar nemesség másképpen fordította le ezt a leckét, megértette belőle, hogy ha kihagyja a jobbágyok millióit a reformokból, ha nem ígér kézzelfogható változásokat a legszélesebb néptömegeknek, akkor ugyanúgy járhat, mint a lengyel nemesség.
A március 15-én kirobbant forradalom előtti utolsó hónap eseményei, már ezeknek a felismeréseknek a jegyében, a Bécs, Pest-Buda és Pozsony háromszögben zajlottak egyre gyorsuló ütemben.
A pozsonyi országgyűlésen mind tudatosabban és egyre radikálisabban ostromolták a bécsi udvart a magyarok követeléseivel, amelyek addigra a reformkor betetőzéseként világos programmá álltak össze.
Hosszú évek politikai küzdelmei nyomán a hazai ellenzéken belül kivált egy személy, akiről – hibái ellenére is – elhitték, hogy a vezetésével győzelemre vihetik a politikai reformokat. Kossuth Lajos volt az, aki szónoki tehetségével, politikai érzékével, fantasztikus munkabírásával az események élére állt. Mint azóta annyiszor a magyar és a világtörténelem során kiderült, hogy a legszélesebb néptömegeknek szükségük van egy személyre, aki képes megtestesíti a teljes nemzet többségi akaratát. Kossuth a követőinek egy részét szinte megszállottá tette, mint például a fiatal Vajda János költőt, aki visszaemlékezéseiben ezt írta erről: „Ami engem illet, nem ismertem lázasztóbb sérelmet, mintha valaki azt merészelte volna mondani, hogy ő fanatikusabb tisztelője Kossuthnak, mint én.”
A többség persze nem így gondolkodott és kritikusan is tudott Kossuthra tekinteni, de belátták, hogy most ő a legalkalmasabb vezető.
Az eseményeket az a forradalmi hullám kapcsolta elképesztő sebességűre, amelyet a történészek később a népek tavaszának neveztek el.
Petőfi naplójában így ír erről: „…a forradalom… Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párisban termett, mint férfi s onnan kikergeté Lajos Fülöpöt… a forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott…”
Európa számtalan népe küzdött ugyanazokkal a problémákkal, mint a magyarok: a gazdaságot béklyózó feudális kötöttségekkel, az abszolutikus módon uralkodó elittel és a nemzeti függetlenség hiányával.
A bécsi udvarba február 29-én érkezett meg a párizsi forradalom győzelmének híre, amely valóságos pánikot váltott ki.
Kossuth a rá jellemző politikai ütemérzékkel és merészséggel már március 3-án minden korábbinál radikálisabb formában terjesztette az országgyűlés elé a magyar követeléseket, amelyek a teljes birodalom demokratizálását is sürgették. A szinte lázítónak számító gondolatok másolt példányait kézről-kézre adták Ausztriában, így ez is az egyik közvetlen kiváltója lett a bécsi forradalomnak.
A harmadik fontos politikai központ Pest-Buda volt, ahol a legradikálisabb ifjak diktálták már hónapok óta a tempót, még Kossuthot is folyamatos nyomás alatt tartva. Székhelyük a legendás Pilvax kávéház volt, amelyről így írt Nyári Albert, a márciusi ifjak egyike: „Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy parlamentben vagy. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott és ők környezve valának a népnek százaitól. A kávéház a szabadság templomává vált, melybe a lelkes ifjúság a Szabadság istenének járt áldozni.”
Petőfi vezetésével már februárban azt követelték, hogy a sajtószabadság legyen az első és legfontosabb pont, amit ki kellene vívni a pozsonyi országgyűlésen. A költő Az országgyűléshez című versében így fakadt ki:
„Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!”
A bécsi udvar a korábban mindig bevált ócska trükkökkel próbálkozott. Kossuth március 3-án benyújtott beadványának tárgyalása elől úgy tértek ki, hogy az arisztokraták által alkotott felsőház elvonult Bécsbe mulatozni. Csakhogy, forradalmi időszakokban a régi mutatványok néha visszafelé sülnek el. A lépés csak tovább radikalizálta Kossuthot, aki tömegtámogatást kért a pesti ifjúságtól.
A liberális Ellenzéki Kör és a Pilvax ifjai napok alatt megfogalmazták a forradalom motorjává váló 12 pontot, és egy tömeggyűlés szervezésébe kezdtek. Már pusztán ennek híre is valódi pánikot keltett Pozsonyban és Bécsben is. A kiszínezett hírek szerint százezres tömegek gyűltek össze a Rákoson, ahol a lengyel forradalom tisztjei tanítják a népet a kaszaforgatás harci mesterségére.
A valóságos események azonban túltettek a rémhíreken is. Ahogyan egy korabeli forrás írja: március 13-án a Pozsonyból a császárvárosba szökött főrendek táncoló lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utcai forradalom.
A pesti ifjak sem várnak már tovább és március 15-én kirobbantják a forradalmat, miközben Kossuth hatalmas küldöttséggel Bécsbe hajózik, immár azzal az eltökéltséggel, hogy követeléseinek semmi nem szabhat gátat. Így is lesz, a reformkor legmerészebb álmait sikerül valóra váltani napok alatt, méghozzá vértelenül. Áprilisig kitart ez a lendület, aláírják azokat a törvényeket, amelyek végleg ledöntik a feudalizmus tartóoszlopait.
Még az örökké óvatos és a gyors változásoktól rettegő Széchenyi is az eseményektől megmámorosodva írja naplójába: „Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítani.”
Az öröm azonban korai volt, hiszen a diktatorikus hatalmak természete nem ilyen. Az európai forradalmi hullám lecsengésével megindul a bécsi udvar ellentámadása.
Megint Petőfit idézve: „Európa csendes, újra csendes/ elzúgtak forradalmai. /Szégyen reá, lecsendesült/ és szabadságát nem vívta ki.”
Magyarország laboratóriummá vált, ugyanúgy, mint majd 1956-ban is. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy lehetséges-e egy diktatórikus rendszer megdöntése alkotmányos úton? Mi a teendő akkor, ha a hatalom felrúgja a törvényeket? Meddig képes kitartani egy ország, ha a harcokba egy külföldi hatalom is beavatkozik?
A magyar nép ekkor szerezte első borzalmas tapasztalatait az orosz hadseregről, amely a Szent Szövetség tagjaként eldöntötte a küzdelmet 1849-ben, ahogyan aztán 1956 is, s miként tankonkkal tartotta fenn évtizedekig a szocializmusnak nevezett diktatúrát.
Bibó István, a 20. század legjelentősebb politikai gondolkodója a szabadságharc mérlegét így vonta meg: „1848–49-nek az volt a történelmi tanulsága, hogy a teljes magyar függetlenség és a teljes demokratikus szabadság ügye Európa segítségére nem számíthatott.”
Majd így folytatta: „1848 valami élő, valami aktuális, valami elintézetlen, be nem fejezett, de befejezést kívánó kezdet a magyar történelemben.”
Bibó szerint „egy önmagát túlélt, belsőleg korhadt, de kifelé még impozáns hatalom megdöntéséhez az szükséges, hogy felismerjük a megfelelő pillanatok teljes vagy részleges meglétét.”
Azt már én teszem hozzá, hogy kivételes történelmi korszakban élünk ma is, amikor a demokratikus Európa és a világ felvilágosult része teljes szívvel és lélekkel szurkol nekünk. Nem állunk idegen megszállás alatt. Szövetségeseinket és barátainkat minden külső kényszer nélkül választhatjuk meg.
Talán éppen mi vagyunk azok, akik esélyt kaptunk arra, hogy a szabadság és demokrácia ügyét újra érvényre juttassuk.
