Megszentelt énekünk arra kötelez minket, hogy Isten előtti felelősséggel gondoljuk végig történelmünket, jelenünket és jövőnket. Én csak a sajátosságok és a székely kultúra kapcsolatrendszerében tudom elmondani, hogy mi nekünk a nemzeti tizenegy és a felcsendülő Himnusz.
Mennyi vigaszt jelentett és jelent egy-egy győztes mérkőzés, magyar gól. Gyerekként megélni, hogy hegytetőkön összekapaszkodva „Isten áldd meg a Magyart” hangzott, akkor is, amikor Isten nevét nyilvánosan tilos volt kiejteni. Pici képernyőjű sport TV-k, égig érő antennák, borsózó fekete-fehér
képek Törőcsik, Nyilasi, Fazekas. Sajátos varázsa volt annak is, ha csak kis táskarádión hallgattuk az adást, szaggatva és szándékosan megzavarva, tapadtunk rá a közvetítésekre.
Mindezt úgy, hogy a félelmetes karhatalom árgus szemekkel figyelte. Mi gyerekek nem féltük ennek súlyát, apáink meg bátran felvállalták az ódiumát. Sőt, ha hűvös volt az este tüzeket is raktak. Pattogott a láng ünnepeltük a gólt és a csapatot.
Negyven pár év elteltével a globalizáció elhozta a mutatós árucikkeket és a megüresedett életszemléletet. Hite vesztett, csak önző örömöket majszoló gondolkodás dübörög, a reklámokkal és más rafinált eszközzel, az agymosás állandóan kísér, most már színes plazma TV-n és a világhálón. Tetézi a
helyzetet persze, hogy ismételten nélkülünk rendeznek foci VB-t.
Ez az utolsó percben kicsavart lehetőség kihozza belőlem az eredménynél is jobban fájó kérdéseket. Rendben van, hogy bárki is ülve marad a közvetítés előtti Magyar Himnusznál? Ennyire kiölték a sötét évtizedek ezt a szívet melengető érzést? Esetleg a múlt mellett a mai neoliberális szemlélet is zülleszti a közösségeinket?
Az egész társadalom magáévá tette a materialista kultúrát? Ezekre az indulatos elbizonytalanodásokra jött a gyors kijózanító vigasztalás, hétfőtől három este szólt az evangelizáló bizonyságtétel a református gyülekezetben. A hála az elismerése mindannak, amit az élet tartogat számunkra. Kimozdít bennünket a hibák és hiányok szűk kereteiből és lehetőséget kínál, hogy felnőjünk az új kihívásokhoz.
Visszatérve a Himnuszunkhoz, igenis álljunk fel a hallgatásánál, sőt énekeljük együtt. Az áldáshoz, a víg esztendőhöz mi is kellünk. „Szánd meg Isten a Magyart / kit vészek hányának”. Hajrá Magyarország! Végezetül egy kérés, ha már a grundok eltűntek Budaörsről, az Árok utcai műfüves edzőpályára vasárnapokként lehessen bejutni focizni, még akkor is, ha a nagy pályán éppen fordulót rendeznek. Békesség Istentől!
Sz. A.
