Budaörs város vezetése az ünnepnap délelőtt, a Szakály Mátyás utcai ’56-os emlékműnél tartotta megemlékezését az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján.
A rendezvényen fellépett a Budaörsi Fúvószenekar, a Szélrózsa Néptáncegyüttes és a Budaörsi Latinovits Színház, beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester.
Wittinghoff Tamás teljes beszéde:
„Isten malmai gyorsan őrölnek.” Ennyit jegyzett fel Márai Sándor író a naplójába 1956. október 23-án. Az ismert mondást visszájára fordító, tömör bejegyzéssel utalt arra, amit minden kortárs ugyanígy érzett, hogy valami egészen rendkívüli történik velük. Nem ő vette észre először, hogy történelmi pillanatokban felgyorsul az idő. Amire korábban évekre, netán évtizedekre volt szükség, azok a dolgok ilyenkor napok alatt megtörténhetnek. Ráadásul ezek a rövid idő alatt lezajlott események néha egészen hosszú távra határozhatják meg az emberek és társadalmak sorsát.
Kétségtelen, hogy pontosan ilyen, világtörténelmi léptékkel mérve is jelentős események zajlottak 1956 őszén Magyarországon.
Bár a hazai történelmi emlékezet úgy tartja, hogy a forradalom teljesen váratlanul tört ki, ez azonban egyáltalán nem így volt. A meghökkentő és a valóban váratlan valójában az volt, hogy ilyen gyorsasággal történt minden és egy olyan hatalom omlott össze napok alatt, amelyet leválthatatlannak hittek, méghozzá nagyon is racionális megfontolások alapján.
Vitán felül áll ugyanis, hogy az élet minden területét a kommunisták uralták. Egyetlen párttól függött, hogy mi történhet az országban. A parlament bábként működött, szerepe formálissá silányult. Gyakorlatilag bármilyen törvényt és jogszabályt alkothatott egyetlen éjszaka alatt egy egészen szűk politikusi kör, gyakran egyetlen személy, mindenféle kontroll nélkül. A sajtót totálisan uralták, szinte csak az ő üzeneteik érték el az embereket. A választásokon csak az uralkodó párt győzhetett. Független intézmények már csak formálisan léteztek, beleértve ebbe még a bíróságokat is. Mindenhol az ő embereik ültek, mégis a rendőrség és a hadsereg mellett speciális erőszakszervezetek is védték őket. Sok százezerre volt tehető azok száma, akik közvetlenül, anyagilag is hasznot húztak abból, hogy a párthoz illetve a legfelső politikai vezetőkhöz kötődtek, ezzel is biztosítani akarták a diktatórikus berendezkedés mozdíthatatlanságát.
Mindezek alapján tényleg úgy tűnt, hogy ez a hatalmi rendszer megdönthetetlen. És ezt nem csak a társadalom többsége érezte így, de a hatalmat birtokló elit is elhitte, pontosan úgy, ahogyan ez minden diktatúrában lenni szokott.
Pedig voltak intő előjelek, nem is kevés, mert a magyar forradalom sem a semmiből pattant ki.
Az első mérföldkő Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála volt, aki személyében is megtestesítette az emberek millióinak megnyomorításáért és haláláért felelős kommunista rendszert. Nem véletlen, hogy néhány hónapra rá tört ki az első komolyabb felkelés a szovjet hadsereg által uralt keleti tömbön belül, 1953 júniusában, Berlinben. Mind a résztvevők számát, mind a retorziók mértékét tekintve méltatlanul elfeledett esemény ez.
Több mint 270 helyen voltak zavargások, és nem csak Berlinben, hanem az egykori Kelet-Németország teljes területén. A 600 üzemben zajló sztrájkokban közel 300-400 ezer ember vett részt. Közel 200 tüntető vesztette életét a megmozdulások alatt. A megtorlások során mintegy 20 ezer személyt tartóztattak le, 21 embert a statáriális bíróság végeztetett ki. Ugyanúgy, ahogyan majd nálunk is, az ott tartózkodó 500 ezer szovjet katonát vetették be a felkelés leverésére, bizonyítván, hogy a kommunista rendszernek valójában nincsen belső támogatottsága, kizárólag külső katonai erővel tartható fenn.
Berlin után három évvel, 1956 nyarán következett a lengyelországi poznań-i felkelés, amelynek már közvetlen hatása volt a magyar forradalomra.
A politikai erjedés Magyarországon is Sztálin halálával kezdődött. Az első, igazán reménykeltő változás az volt, hogy leváltották Sztálin legjobb magyar tanítványát, Rákosi Mátyást a miniszterelnöki tisztségből. Az őt követő Nagy Imre látványos lépésekkel indított: megszüntette az internálásokat, lassította az erőltetett iparosítást, mérsékelte a parasztságot sújtó terheket. Óriási eredmények voltak ezek, hiszen a Rákosi rendszer, ahogyan a diktatúrák általában, mindenkit ellenségnek tekintett. Nem most találták ki azt az alapelvet sem, hogy „Semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve.” Rákosiék szó szerint értették ezt, gyakorlatilag az egész társadalmat megfigyelték, egymillió embert ítéltek el kisebb nagyobb ügyekben, százezreket internáltak, telepítettek ki, megfélemlítve mindenkit, még a saját soraikban is.
Ugyanaz történt ekkoriban Magyarországon is, mint mindenütt, ahol nagy politikai változások készülődnek a mélyben. Ilyenkor szinte észrevétlenül formálódik át az emberek hozzáállása. Enyhül a félelem és a fásultság, mindenki nyitottabbá válik a politikai kérdések iránt. Egyre többen kérdőjeleznek meg olyan dolgokat, amelyekről korábban még beszélni sem mertek és egyre kevesebben hiszik már el a hatalmi központ előre gyártott hazugságait. Napról-napra többen értik meg, hogy nem külső ellenség okozza a bajaikat, hanem maga a hatalom. Mindenféle szerveződések indulnak el, kiemelkedik egy-egy személy, akik köré gyűlnek az ellenállás meghatározó alakjai. Fokozatosan visszaveszik az utcát, de visszafordítják a hatalom által kreált hazug nyelvet is, és elkezdik nevén nevezni a dolgokat.
A diktatúrák legveszélyesebb ellenfele valójában a remény. Annál nincsen rosszabb a számukra, mint amikor az emberek kezdik elhinni, hogy mégis lehet változás.
Hiába váltották le Nagy Imrét 1955-ben, már nem lehetett visszazárni a szellemet a palackba. Élénk szellemi pezsgés kezdődött az országban, megalakult a Petőfi Kör, amely egyre merészebb társadalmi vitáknak adott helyet, szabadabb hangon szóltak az írók, bátrabbak lettek az újságok. A kormány 1956. október elején rákényszerült, hogy engedélyezze a koholt vádak alapján kivégzett Rajk László újratemetését, ahol tízezrek jelentek meg és a szertartást néma tüntetéssé változtatták. A fiatal történész, Litván György egy nyilvános pártrendezvényen szólította távozásra Rákosi Mátyást. Nagy Imre körül az uralkodó pártból kiábrándult radikális értelmiségiek gyülekeztek. De mozgolódtak az egyetemisták is, akik a kommunista párttól független ifjúsági szervezetet alakítottak. Egyre másra születtek a merész hangú kiáltványok, amelyekben korábban elképzelhetetlen követeléseket fogalmaztak meg.
Utólag már világosan látszik, hogy csak egy szikra hiányzott ahhoz, hogy átszakadjon a gát. Ez lett a lengyelországi szabadságküzdelmek melletti tüntetés. A hatalom gyengülését és elbizonytalanodását jelezte, hogy már a saját törvényét sem tudta betartatni és hiába próbált erősnek mutatkozni, képtelen volt megakadályozni a tüntetést.
Innen indultak el immár megállíthatatlanul azok az események, amelyek újra felhelyezték Magyarországot a világpolitika térképére, mint egy szabadságszerető nép heroikus harcát az egyik legnagyobb katonai hatalommal, a Szovjetunióval szemben.
Bár az 1956-os forradalmat az oroszok leverték, az áldozatok nem voltak hiábavalóak. Sem a Szovjetunió, sem saját elnyomóink nem tudták már ugyanúgy gyakorolni a hatalmat, mint korábban.
Bibó István, a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója már 1957-ben tisztán látta, hogy valójában milyen gyenge is a visszatérő hatalom. Így fogalmazott „A mai magyarországi rezsim pontosan egy magát kisebbségben tudó, biztonságérzetét elvesztett, helyzetét görcsösen védelmező bürokráciára és karhatalomra támaszkodik, s ellenségeinek éppen az ifjúságot, a munkásságot és az alkotó értelmiséget tudja. Volt már a történelemben nem egy rezsim, mely írókkal, munkásokkal és iskolás gyermekekkel hadakozott, de célját egy sem érte el.”
És ezt már én teszem hozzá: A lelkük mélyén a világ diktátorai is megértették 1956 leckéjét, azt, hogy előbb-utóbb mindenkinek eljön a maga október 23-ája. Ez a szorongás minden diktatúrát végigkísér, de ugyanez ad reményt a szabadság híveinek, így nekünk is.
