Klubhűség – a mai felgyorsult, kissé kizökkent világunkban talán a leginkább eltűnőben lévő sportos
kifejezések egyike. Mert hol van az az időszak, amikor valaki elkezdett játszani egy csapatban és
jöhetett eső, jöhetett napsütés, mindvégig kitartott és ugyanott fejezte be pályafutását. A közelmúlt
még adott néhány szép példát, itt van például dr. Izsó Ignác, a Vasas SC egykori válogatott
labdarúgója. Ő 11 évesen került a Fáy utcába és 57 évesen, a senior-csapatban játszotta le utolsó
meccsét piros-kék színekben. A szurkolók által Náciként emlegetett csatárra persze az élet más
területein is az állhatatosság volt a jellemző. Mint az beszélgetésünkből kiderült, a családi
hagyományokhoz való hűség is motiválta, amikor civil hivatást választott és azt is megtudhattuk,
hogy hűséges Budaörshöz is, amely három évtizede az otthona.
Tatabányától nem messze, Tarjánban született, szóval adja ki magát a kérdés, hogy kerül egy tarjáni
gyerek a Fáy utcába?
Annyiban pontosítanék, hogy a tarjáni szülőotthonban láttam meg a napvilágot, de a szüleimmel
Bajnán, majd Epölön éltem gyerekkoromban. A focit mindig is imádtam, 1964-ben pedig már a
tévében is lehetett nézi az Európa-bajnokságot, csodálni az ott pályára lépőket. A hatvanas évek
közepén ugyanakkor a Vasasnak fantasztikus csapata volt, elég, ha csak Mészölyt, Ihászt, Farkas
Jancsit említem. Imádtam őket, így, amikor 11 évesen az újságban olvastam, hogy a Fáy utcában
toborzót tartanak, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Szerencsére jól sikerült, fel is vettek, így 1967-
től vallhatom magam Vasas játékosnak.
Azért nem lehetett könnyű nap, mint nap felutazni edzésre. Hogyan sikerült azt 11-12 évesen ezt
megoldani?
Valóban meglehetősen küzdelmes, kemény időszaka volt az életemnek. Hajnalban keltem, mentem
az iskolába. Ott voltam délelőtt és emlékszem negyed egykor indult a busz, amivel feljutottam
Budapestre és irány a Fáy utca, ahol úgy hatig-hétig edzésen voltam. Aztán indulás haza és általában
éjfél volt, amire otthon ágyba kerültem.
Mindezt egy héten három-négy alkalommal. Szerencsére az iskolában a tanárok is segítettek, sokszor elengedtek az utolsó óráról, hogy időben el tudjak indulni. Télen pedig annyiban volt más, hogy a teremedzések olyan későn fejeződtek be, hogy fent kellett utána aludnom Pesten egy rokonomnál. Ilyenkor viszont hajnalban indulnom kellett haza, hogy beérjek a suliba.
Szóval kemény volt, de négy annyira szerettem focizni, hogy igazából nem is foglalkoztam
vele. Mindez úgy éven át tartott, akkor felvettek a Kőrösi Csoma gimnáziumba, kollégista lettem
Pesten, már könnyebb volt edzésre járnom. Közben rengeteg fantasztikus élménnyel lehettem
gazdagabb, a Vasas ifivel például kijuthattam külföldre is.
Emlékszem 16 éves voltam, amikor az akkor Eb-négyesdöntőre készülő magyar felnőtt válogatott a Vasas ifit kérte fel egy edzőmeccsre. Kikaptunk 6:2-re, mind a két gólunkat én szereztem és akkor olvashattam el először a nevem újságban.
Mikor játszotta első mérkőzését a Vasas felnőtt csapatában?
1974 tavaszán, tehát éppen betöltöttem a 18. életévem, amikor a Győr ellen pályára léphettem. Egy
évvel később pedig már azt is átélhettem, hogy akiket a németországi világbajnokságon a tévében
csodálhattam, azok ellen pályára léphettem. A Vasas ugyanis a nemzetközi kupában játszott a Cruyff
vezérelte Barcelonával, vagy éppen a számos német világsztárt, például Bonhoffot is felvonultató
Mönchengladbacchal. És meg kell mondjam, sehol nem játszottunk alárendelt szerepet, sőt a
Barcelona ellen akár nyerhettünk volna is. Vezettünk, rengeteg helyzetünk maradt ki, ők viszont
gyakorlatilag mindet belőtték és nyertek 3:1-re.
A Vasassal ugyanakkor akkoriban mindent megnyertünk, bajnoki cím, kupagyőzelmek, a Közép-Európai kupa megszerzése. Fantasztikus csapatunk volt, elég, ha csak Váradit, Komjátit, Zomborit, Müllert, vagy Gass Pistát említenem.
Talán komolyabb eredményeket is elérhettünk volna, de nem volt szerencsénk. Közrejátszott ebben
minden bizonnyal az is, hogy Illovszky Rudi bácsi a 77-es bajnoki cím megszerzése után lemondott, és
az azt követő egy évtizedben tíz edzőnk volt. Így pedig nehéz volt stabil teljesítményt nyújtani.
Emiatt lehet esetleg az is, hogy a válogatott karrierje nem sikerült igazán jól?
Talán ennek is, bár ez egy érdekes történet. 1976-ban kerültem be először a keretbe és 1983-ig majd
75 alkalommal ezt sikerült elérnem. Kispadra is ülhettem legalább 25 alkalommal, de pályára
összesen csak ötször léphettem. Tagja voltam a 82-es világbajnokság szűk keretének is, ám az utazók
közé már nem kerültem be. De be kell vallanom, ebben azért kicsit más is közrejátszott. Úgy 1980-tól,
23-24 éves koromtól egyre nagyobb hangsúlyt kapott az életemben a tanulás.
Elvégeztem előbb a Testnevelési Főiskolát, edzői képesítést szerezve, majd felvettek a jogi egyetemre is. Ez pedig azért alapvetően befolyásolta a focista pályafutásomat, talán sikeresebb is lehettem volna, ha nem kezdem el a tanulást. De azt azért mindenképpen hozzátenném, hogy a jogi karrieremben sokat segített a focista múlt. Az ember hozzászokik, megtanulja azt, hogy gyorsan kell reagálnia, döntenie, ez az
irodában ugyanúgy jelen van, mint a focipályán. És azt gondolom, ez a focistamúltam abban is előnyömre vált, hogy sokszor nem kellett bemutatkoznom az új ügyfeleknek sem.
De miért pont a jog? Az talán a legkomolyabb tanulást, egész embert igénylő oktatás.
Igen, nem volt egyszerű, de számomra egyértelmű volt a jogi pálya, hiszen a családomban, az első
unokatestvérekig figyelembe véve, tehát mondhatni a szűk családban jelenleg összesen 11 jogász
van. Tehát mondhatni családi hagyomány nálunk a jogászkodás, olyannyira, hogy Erdélyben élő
rokonaim között megyei főügyész is van.
1986-ban doktoráltam és óriási szerencsém volt. Bekerülhettem jelöltként az ország legnagyobb jogi irodájába, ahol 27 ügyvéd volt. Rengeteg ügyben vehettem részt, büntetőperek esetében például több száz esetben közreműködhettem helyettesítőként.
Aztán később becsatlakoztam a feleségem testvérének a cégébe, évtizedek óta itt van az irodánk a 11. kerületben. A klasszikus jogi ügyek mellett pedig igyekszem a sportnak, a focinak is segíteni, a rendszerváltáskor az egyik alapítója voltam a Hivatásos Labdarúgók Kamarájának és
tagja voltam a FIFA jogi bizottságának is.
Ha már a polgári életére elkanyarodtunk, tudjuk, hogy már egy jó ideje Budaörsön él. Mikor és
hogyan került a képbe kis városunk?
Ez is egy jó harminc éves történet az életemben. Volt egy rokonom, akinek volt egy telke a
Törökugratónál és ő szólt, hogy van az utcájukban egy eladó gyümölcsös. Megnéztük, nagyon
tetszett, megvettük és úgy a ’90-es évek elején el is kezdtünk építkezni. Az akkoriban egészen más
világ volt, gyakorlatilag önerőből, családi segítséggel készült el a házunk. Közmű még alig volt,
igazából az utcánkban is alig lakott valaki, talán rajtunk kívül még egy család.
Az elmúlt harminc évben azért sok minden változott, fejlődött. Én pedig nagyon megkedveltem Budaörsöt, rengeteg barátra tehettem itt szert, hogy mást ne mondjak, van egy csapat, akikkel lassan 27 éve járunk le focizni az Illyés tornatermébe. Mind a két lányom ide járt általános iskolába, mégpedig a
Mindszentybe, amelynek a megalapításakor is igyekeztem segíteni.
Rengeteg olyan ismerősöm, barátom van, akikkel vasárnaponként találkozom a katolikus templomban, a misén. Szóval, ezer szál köt ide, nyugodtan kijelenthetem, nagyon jó döntés volt az életemben, amikor megvettem azt a telket ott a Törökugrató lábánál.
- fela –
