Budaörsi legrégebbi civil szervezete a Mozgáskorlátozottak Budaörsi Egyesülete. Az 1981-ben alapított szervezetről azonban úgy tűnik, már csak múlt időben beszélhetünk, hiszen a hírek szerint gyakorlatilag mára meg is szűnt. A kialakult helyzetről Fodor Zoltán Ferencné Judittal beszélgettünk, aki lassan egy évtizede egyfajta egyszemélyes hadseregként intézi az egyesület ügyes-bajos dolgait.
Először is tisztázzuk, mi is pontosan most az egyesület státusza?
A megszűnés nem teljesen pontos megfogalmazás a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, hiszen ha önálló szervezetként már nem is működünk, de a Biatorbágy és Környéke Mozgáskorlátozottak Egyesületének alcsoportjaként tevékenykedünk. De maga az egyesület már csak jogilag létezik, a hivatalos megszüntetés folyamata ugyanis eléggé nehézkes, gyakorlatilag több éve zajlik.
Ön hogyan került kapcsolatba az egyesülettel?
Én a gyermekeim révén. Van egy down-szindrómás lányunk, Nikolett, majd örökbe fogadtunk egy down-szindrómás fiút, Jenőt is. Ők mindketten mozgásukban nehezítettek a down szindróma miatt, sőt 2013-ban jómagam is azzá váltam, így érintettként teljesen kézenfekvő volt, hogy belefolytam az egyesület életébe. Részt vettem a rendezvényeken, sőt egy idő után közreműködtem ezek szervezésében és egyéb ügyekben is segítettem az akkori elnökség munkáját. Magát az egyesületet még Ecseri Imre és felesége Ecseri Imréné Erzsike alapította, majd tőlük Bánlaki József vette át egy rövid időre az elnöki tisztséget. Aztán 2015-ben, amikor ő már nem vitte tovább, akkor megkérdezték tőlem, nem volna-e kedvem vállalni az elnöki posztot, én pedig örömmel mondtam igent a felkérésre.
Térjünk vissza akkor egy kicsit az egyesületre. Nagyjából milyen létszámú volt a tagság?
A legaktívabb időkben, pártoló tagokkal együtt több mint százan voltunk. Rengeteg rendezvényünk volt, heti 1 alkalommal klub délutánok, évente egy alkalommal Empátia-nap, amikor a környékbeli hasonló egyesületekkel összefogva kínáltunk programokat az érdeklődőknek. Rendkívül élénk és mozgalmas időszak volt, számos emlékezetes rendezvénnyel, kirándulásokkal, programokkal. Aztán a covid alatt sajnos sokan lemorzsolódtak és sajnos többen el is mentek.
Mi vezetett végül a jelenlegi helyzet kialakulásához?
A megválasztásom után néhány évvel a betegségem egyre erősebben korlátozott abban, hogy a feladatokat megfelelően ellássam, így 2019-ben végül lemondtam. Sajnos, az akkori helyetteseim, Vargáné Rácz Viola és Ecseri Imréné, Karsai Istvánné közül egyik sem tudta vállalni az ezzel járó feladatokat, így megpróbáltunk hirdetés alapján elnököt keresni, de nem jártunk sikerrel. A feladat nem kevés, programok szervezése, a tagkönyvek meghosszabbítása, számlázás, pályázatok elkészítése, ráadásul társadalmi munkában.
Egy ilyen feladat elvégzéséhez azt gondolom, nagyon komoly elkötelezettség szükséges, pusztán a pénzért nem lehet ezt csinálni. Gyakorlatilag így 2019 óta inaktívak vagyunk, nincsenek klub délutánjaink és sajnos az említett Empátia-napot sem tudtuk azóta megrendezni. 2019-ben gyakorlatilag megszűnt a mandátumom, így a tagsági könyveket sem hosszabbíthattam meg, ami pedig rendkívül fontos, hiszen számos kedvezményhez juthatnak ezzel az érintettek. A biatorbágyiakkal korábban is jó viszonyban voltunk, így jött az ötlet, hogy olvadjunk be. Jelenleg tehát minden budaörsi mozgáskorlátozott hivatalos ügyét ott intézik, igaz én annyiban segítséget nyújtok ebben, hogy például hosszabbításkor a könyveket és a tagsági díjat én személyesen szedem össze itt Budaörsön és viszem át Biatorbágyra. Illetve ha bármilyen jogi, hivatalos ügyben kell segíteni egy itteni tagnak, akkor abban igyekszem közreműködni. Azt viszont nagy örömmel mondhatom el, hogy 2019 után először tudtunk Empátia-napot rendezni itt Budaörsön, mégpedig a biatorbágyiak szervezésben.
Említettük az elkötelezettséget, elhivatottságot. Ennek fényében kérdezem, lelkileg hogyan élte meg ez az időszakot?
Nagyon nehezen. Egyrészt, mert nagyon jó csapat volt, rengeteg kedves emberrel. Másrészt lehet, hogy az én gépezetem működik másképp, de nekem állandó indíttatásom van arra, hogy másnak segítsek. Itt pedig rengeteg olyan idős emberrel találkoztam, akinek semmi társasága nem volt az egyesületi tagokon kívül. Nekik pedig ez egy fix pont volt, a Klub délután a rendezvények, ahol elbeszélgettünk, főzőcskéztünk, ahol jól érezhette magát. Néhányan szerencsére tagok a helyi nyugdíjas klubban, amelynek rendezvényeire engem is meghívnak. Én amennyire tudom, továbbra próbálom tartani néhányukkal a kapcsolatot, segíteni nekik, ha megkeresnek, de a betegségem és a gyerekeimmel kapcsolatos elfoglaltságaim miatt már nem olyan intenzitással, mint korábban. És ezt nagyon sajnálom.
-fela-
