Furcsán és pesszimistán hangzik, de ami véget ér, az a normalitás korszaka. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy mindig új időszak kezdődik, várhatjuk a megújulást, de az a deviancia, ami itt élt közöttünk, ami először csak csendesen lopakodott, mára az egész világon diktálja a tempót. Tiltakozhatunk, fájhat, akár még petíciókat is írogathatunk, de a tettek döntik el a jövőt és ebben a világ normális fele nem áll túl jól egyelőre.
A párizsi olimpia újabb mérföldkő volt, mi pedig csak számoljuk a mérföldköveket, rakjuk le a jelzőkarókat és közben szépen, folyamatosan szorulunk vissza a saját életterünkben. Párizs azonban megmutatta, hogy a még akár egy évtizede utópisztikus őrületnek tartott dolgok mára megtörténhetnek. A kereszténység kigúnyolása csupán egy szelete ennek, az egész civilizációnk eltörlése a cél, helyette pedig valami degenerált formációt terveznek a bábumesterek, amiben nekünk nincsen részünk.
A férfiként nők között induló versenyzők engedélye pedig a betetőzése ennek a beteges világrendnek, ahol végül azokat hurcolják meg, akik fentiek miatti felháborodásuknak hangot mertek adni. Emlékszem a gyermekkoromban átélt olimpiákra, ahol ugyancsak nem volt minden tisztességes, a pártatlanság sokszor sérült, de akkor az olimpia egy ünnep volt, ahol a világ nemzeteinek versenyzői küzdöttek egymással és ennyi.
Azóta nem csupán a politika került bele a vérkeringésbe, hanem a beteges irányzatok, természetellenes őrületek népszerűsítése lett a fő cél. Olyan sportágak kaptak lehetőséget az olimpián, amelyek alapvetően vicckategóriába tartoznak, klasszikus olimpiai számok sodródtak veszélybe, vagy kerültek ki a versenyből. 2024-ben az volt a fontos, hogy úgy álljanak össze a versenyszámok, hogy a nemek közötti egyenlőség ne sérüljön, és a záróünnepségen, a kontinenseket képviselő sportolók között egyetlen fehér ember volt, az sem Európát képviselte, hanem Óceániát. Ez azonban nem zavarta a „mindenben egyenlőségre” figyelő szervezőket.
A párizsi olimpiáról beszéltünk, de egyáltalán nem a sportról van itt szó, annál jóval többről. A kultúránk, a normalitásunk tovább éléséről, vagy annak egyre gyorsabb ütemben zajló megszűnéséről. Akik a halálkultuszt népszerűsítik az európai és észak-amerikai emberek körében, akik a devianciát és deformitást tűzték ki zászlajukra, nem fognak leülni tárgyalni, ők végig akarják vinni orwelli tervüket, és nem is állnak rosszul.
Az európai fiatalok igen erős hányada vagy elvesztette vagy éppen hagyja elveszni a gyökereit, az évszázadok alatt hűségesen megtartott és tovább vitt hagyományokat. Helyette agymosást kapnak, öngyűlöletre és ürességre tanítják őket, a teljes önfeladásra és behódolásra. Egészséges immunrendszerrel rendelkező társadalmak már régen megálljt parancsoltak volna annak az őrületnek, ami Nyugat-Európában zajlik.
Amikor a kereszténységet szégyellni kell, amikor a templomokat bezárják, a kereszteket le kell venni az iskolából, azonban a tömegével bevándorolt, új hazát találó „vendégek”, a muszlimok a legforgalmasabb csomópontokban, főutakon imádkozhatnak nyíltan, az vajon milyen üzenet a jövőbe? A mecsetek építése az elfogadást jelenti, a keresztény templomok a kirekesztést, mindezt az európai emberek saját pátriájában. Fejeljük meg a fentieket a halálkultusszal, a behódolással és az önvédelem szikrájának kihunyásával, és valóban pesszimista jövőképet láthatunk magunk előtt kirajzolódni.
A egyre inkább üldözött kereszténység azonban végtelen bizalmat, hitet és erőt is jelent, ezért sosem adhatjuk fel, hiszen a kitartásunkon múlik a gyermekeink és egyben nemzeteink jövője. Mondjunk nemet a devianciára, álljunk ki az értékeinkért, de ne csak mondjuk, tegyük is meg!
Szabó Gergő, a PestiSrácok főszerkesztő-helyettese
